Éjjel-nappal Kodály körönd – Petrovics Eszter: A mi Kodályunk

2020. március 18. – írta Hubai Gergely

Amikor a kereskedelmi tévék reality műsorokkal árasztották el az esti műsorsávot, kétféle kritika érte őket. Az egyik oldalról az egész műfajt támadták a mesterkélt párbeszédek és a valóságshow nevét meghazudtoló dramaturgia miatt, másrészt felmerült a puzséri értelemben vett szellemi kútmérgezés, a tény, hogy egy Éjjel-nappal Budapest nem teremt vagy közvetít semmilyen értéket. Az MMA támogatásával készült A mi Kodályunk azt a merész kérdést teszi fel, hogy vajon az előbbi hiányosságok megbocsáthatóak-e, ha a film tényleg mindent megtesz a kultúra terjesztéséért.

Egy reneszánsz ember – Franco Zeffirelli-portré

2020. január 28. – írta Verpeléti András

Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.

Az utolsó csodagyerek – Erich Wolfgang Korngold portréja

2019. október 1. – írta Hubai Gergely

Max Steiner mellett a szintén közép-európai származású Erich Wolfgang Korngold számít a klasszikus stúdiókorszak másik legmeghatározóbb filmzeneszerzőjének. Ám amíg Steiner feltartóztathatatlan tempóban több mint 200 filmhez adta nevét, a válogatósabb Korngold csupán 18 mozifilmen dolgozott. Úgy tűnik, neki ennyi is elegendő volt a halhatatlansághoz…

De jó lehetett ott lenni! – A koncertfilmekről és pár rendhagyó példáról

2019. szeptember 4. – írta Pernecker Dávid

A hang, a dalok, a zene, a színpadon látható munka és koreográfia adott, de mindez a koncertfilmekben a montázs, a kép- és hangvágás, a szerkesztés alkotóelvei mentén válik a koncertet kiegészítő, kibővítő dokumentummá, melynek hangulata, hangvétele, tempója és dinamikája strukturált és manipulált. A koncertfilmek évtizedek óta bevetté vált, kellemetlenül és unalmasan standardizált beállításain túl is van azonban élet. Akadnak olyan filmek, melyek ebben az elhanyagolt dokumentumfilmes alműfajban is képesek újat mutatni, máshogy gondolkodni.

„Ez nem én vagyok” – A popipar és a popsztárok filmes reprezentációjáról

2019. augusztus 8. – írta Pernecker Dávid

Amíg a popzenéről, a popelőadók autentikusságáról és a popiparban betöltött szerepükről manapság alig készülnek sokat mondó, érdekes, a témát a megszokottól eltérően megközelítő alkotások, be kell érnünk a ritkaságokkal, melyek az átlagosnál viszonylag részletesebben, mélyebben újszerűbben, foglalkoznak ezzel a filmekben leginkább csak meseszerűen, sémákat követve, vagy épp bántóan leegyszerűsítve bemutatott témával.

King Kong Casablancában – Max Steiner, a filmzene atyja

2019. július 5. – írta Hubai Gergely

Az osztrák származású Max Steinert joggal tarthatjuk a hollywoodi filmzene atyjának: közel négy évtizedet felölelő pályafutása során körülbelül 250 filmhez írt aláfestést.

„Ennek a filmnek a fele sem igaz” – Interjú Lévai Balázzsal

2019. május 10. – írta Soós Tamás

A tévében olyan műsorok fűződtek a nevéhez, mint a Dob+Basszus vagy a Bestseller, de forgatott már izgalmas dokumentumfilmet a Quimby Most múlik pontosan című daláról is, most pedig a pécsi zenei titok nyomába eredt. Lévai Balázzsal klasszikus műsorai mellett a filmes karrierváltásáról és a Kispál-konyháról is beszélgettünk.

Esernyők és szélmalmok – Michel Legrand-portré

2019. április 19. – írta Hubai Gergely

Kevés olyan zeneszerző akad, aki egyszerre képes drámailag sikeres aláfestést és igazi fülbemászó slágereket írni – főleg, ha ugyanazon a filmen belül kell elérni ezt a hatást. Az idén januárban elhunyt Michel Legrand mind Franciaországban, mind Hollywoodban tevékenyen kivette a részét a munkából, karrierje minden évtizedében nyerve egy Oscart. Míg az aláfestések díjakat nyertek, a dalok jazzsztenderdekké váltak.

A zenemindenség elmélete – Jóhann Jóhannsson-portré

2018. november 28. – írta Hubai Gergely

Alig tíz éves nemzetközi filmzenei karrierje során az izlandi születésű Jóhann Jóhansson gyorsan aláhulló, mégis ragyogó üstökösként jelent meg a műfaj egén. Karrierje során kétszer jelölték Oscar-díjra A mindenség elmélete, valamint a Sicario – A bérgyilkos zenéje miatt, a 2010-es évek végén azonban egy sorozatos mélyrepülés, illetve több nagyszabású projekt párhuzamos elvesztése közvetetten a halálához vezetett.

Nemzedékek legjobbjai – Szomjas György: Kopaszkutya (1981)

2018. augusztus 25. – írta Szabó R. Ádám

Azt sem tudom, hogy melyik „legfontosabb” kérdéssel kezdjem. Hogy aktuális-e ma az 1981-ben készült Kopaszkutya, hogy mennyire hiteles kordokumentum, hogy jó filmnek lehet-e nevezni, vagy hogy hogyan sikerült szinte a film „melléktermékeként” egy olyan zenei albumot megszülni, ami azóta is az egyik legtöbbet hallgatott és idézett, generációkat összekötő magyar lemez lett? Úgyhogy csak szépen sorban.