John Williams talán az egyik legismertebb élő ember a Föld bolygón. Műveinek egy részét ugyanis még azok is ismerik, akik soha életükben nem hallották a nevét, de volt valaha polifonikus csengőhang a telefonjukon. A cápa filmzenéjének fő témája vagy a Birodalmi induló taktusai a Csillagok háborúja-sorozatból ugyanis úgy vesznek körül minket, mint a wi-fi vagy a szmog.
Williams nem csak kora egyik legnépszerűbb, de öt Oscar-, tizenhét Grammy-, három Golden Globe-, két Emmy- és öt BAFTA-díjával az egyik legjobban díjazott és legelismertebb zeneszerzője is. Emberemlékezet óta gyakorlatilag nincs olyan év, hogy a 83 éves komponista ne legyen ott legalább egy rangos filmművészeti szemle aktuális jelöltjei között.
Ha vannak a filmművészetnek „láthatatlan”, meg nem énekelt hősei és zsenijei, a vágók és zeneszerzők mindenképpen közéjük tartoznak. Jóllehet a kísérőzene gyakorlatilag már a legelső mozgóképek megjelenésével elválaszthatatlanul összenőtt a filmművészettel, valahogy mégis hajlamosak vagyunk a megérdemeltnél kisebb szerepet tulajdonítani neki. Ez valószínűleg összefügg azzal a kérdéssel is, amit talán mindannyian feltettünk már magunknak – nevezetesen, hogy mit tartunk jó filmzenének. Egyesek az olyan markáns kíséretre esküsznek, amit a néző azonnal fel- és észrevesz, mások a sokkal visszafogottabb, kis képzavarral élve szubliminális szinten működő filmzenét kedvelik. John Williams pedig mindkettő egyszerre.
Ha filmzenéről beszélünk, muszáj különbséget tennünk a soundtrack és a score fogalmai között. Előbbi tulajdonképpen nem más, mint egy, a filmhez válogatott zenei album, különböző előadók különböző számaiból, ami többé-kevésbé szinkronban van a mozgóképes produkcióval. Vegyük például olyan, filmjeik soundtrackjéről is híres rendezők életművét, mint Quentin Tarantino vagy Guy Ritchie. A második fogalom, vagyis a score jelenti a filmhez komponált eredeti zenét, amire a legjobb példa, nos... John Williams.
Az 1932. február 8-án a New York-i Floral Parkban született komponista családja mindig is igen közeli kapcsolatot ápolt a zenével: édesapja, Johnny Williams dzsesszdobos volt a 30-as években, egyik fia, Joseph pedig a Toto zenekar énekese. Ugyan a család bő egy évtizeddel John születése után a nyugati partra költözött, 1955-ben azonban mégis a híres New York-i Juilliard-ban kezdte meg felsőfokú zenei tanulmányait. A konzi mellett a fiatal Williams igyekezett dzsessz-zongoristaként is kiteljesedni, többek között Henry Mancini kezei alatt. Ebben az időszakban kezdett el a tévénél is dolgozni, ami hamar visszavitte őt az Egyesült Államok nyugati partjára. A nagyvászon mellett a tévében is tevékeny Williams ekkoriban írta az ikonikus Gilligan szigete, a Lost in Space – Elveszve az űrben, valamint az Óriások földjén című sorozatok betétdalát. De kapcsolata a tévével nem merült ki sorozatok betétdalaiban, ugyanis az NBC csatorna Sunday Night Football című műsorának spotját is ő írta, valamint a 2002-es téli olimpiai játékok mellett ő komponálta az 1984-es, az 1988-as és az 1996-os nyári olimpiai játékok hivatalos zenéjét is.
Egy nagyobb hajó
John Williams hatvankét éve töretlenül tartó filmzeneszerzői pályafutása az 1958-as Daddy-O című B-filmmel kezdődött, a következő évtizedben pedig már nem kevesebb, mint huszonkét produkció stáblistájára került rá. A hatvanas években olyan kiváló alkotókkal dolgozott együtt, mint Don Siegel (Gyilkosok, 1964), William Wyler (Hogyan kell egymilliót lopni, 1966) és Gene Kelly (Útmutató házas férfiaknak, 1967), majd Mark Robson Valley of the Dolls (1967) című filmjében való közreműködéséért megkapta első Oscar-jelölését is. Williams hollywoodi karrierje azonban olyan erős rajtot vett, hogy két évvel később már önmagával is versenyzett az Akadémia díjátadóján, hiszen a Zsiványok (Mark Rydell) és a Viszlát, Mr. Chips (Herbert Ross) eredeti zenéjéért is kapott jelölést. Az első jelentősebb áttörést mégis a hetvenes évek hozta el Williamsnek, 1971-ben ugyanis megkapta első Oscar-díját a Hegedűs a háztetőn adaptált filmzenéjéért. Ezután megnyíltak Hollywood kapui a feltörekvő zeneszerző előtt és a következő tíz évben olyan gigászok akartak vele dogozni, mint Robert Altman, Arthur Penn vagy Alfred Hitchcock.
Több mint negyven év távlatából az is világos, hogy Williams életének egyik legnagyobb fordulópontja 1974 volt, ekkor dolgozott ugyanis először egy Steven Spielberg nevű fiatal rendezővel a Sugarlandi hajtóvadászat című filmen. Az azóta is töretlen, ötödik évtizede tartó kapcsolat Hollywood egyik legtermékenyebb és legkiegyensúlyozottabb kollaborációja, aminek számtalan klasszikust köszönhetünk. Tavaly kisebb bombaként robbant a hír, hogy harminc év után nem Williams dolgozik majd a Kémek hídjában, miközben idáig mindössze egyetlen olyan Spielberg-produkció forgott, melynek zenéjét nem ő komponálta. Az eddigi egyedüli ellenpélda óta is eltelt jó harminc év, az 1985-ben bemutatott Bíborszínnek ugyanis Quincy Jones szerezte a zenéjét.
Williams szépen építgette a karrierjét és A Poszeidon katasztrófa (1972), a Végzetes képzelgések (1972) és a Pokoli torony (1974) filmzenéi mellett A cápa (1975) című Spielberg-mozihoz megkomponálta első, igazán klasszikus és a mai napig szinte az unalomig idézett opuszát. Bár maga a film (és persze Peter Benchley regénye) elképesztő károkat okozott a tengeri ragadozók megítélésében, az állat szívverését utánzó „cápatéma” feszült lüktetése évtizedekre megihlette a thrillerek és horrorfilmek zenéit, illetve hangeffektjeit készítő szakembereket.
Sajnos hajlamosak vagyunk rá, hogy csak egy-egy motívumra, témára emlékezzünk a filmzenékből, nincs ez másképp Williams esetében sem. Azonban az ő példájában nem feltétlenül csak a mi figyelemhiányunkat, hanem a zenei építkezést is okolhatjuk. Wiliams ugyanis előszeretettel nyúl vissza és használja fel újra meg újra a fő témákat. A klasszikus zene kedvelőinek ez nyilván nem jelent sok újdonságot, de Hollywoodban legfeljebb Bernard Herrmann tudta ezt olyan zseniálisan csinálni, mint ő. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy olyan egyszerűen ragadnak meg bennünk Williams fülbemászó dallamai. A cápa egyszerűnek tűnő, tulajdonképpen mindössze két hangra épülő alaptémája ráadásul olyan alapvető félelmeket ébreszt bennünk, amitől nem csak fenyegetve, hanem egyenesen kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.
Williams újabb Oscar-díjat nyert A cápával, ezúttal azonban már a legjobb eredeti filmzene kategóriájában. A film mindkét alkotó karrierjének óriási lökést adott, és Williams olyan további szuperprodukciókban kapott lehetőséget, mint a Harmadik típusú találkozások (1977) vagy Richard Donner Supermanje (1978). De a hetvenes évek sikerszériája nem ért véget a fehér cápás thrillerrel, Williams ugyanis Spielberg mellett egy másik fiatal, leendő rendező- és producer-óriással is közös vállalkozásba kezdett.
Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban
Ha a Cápa filmzenéjére azt mondtuk, hogy generációkat ihletett meg, akkor a Csillagok háborúja produkciók aláfestésére külön fogalmakat kéne alkotnunk. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy talán nincs a mozgókép történetben még egy olyan filmzene, amelynek ekkora hatása lett volna. Így gondolkodhattak az American Film Institute adekvát tagjai is, amikor a 100 Év Filmzenéje nevű listájuk első helyére tették Williams magnum opusát. George Lucas űreposzának 1977-ben bemutatott első darabja addig blockbusterek között ritkán látott szintre vitte a tudományos-fantasztikus műfajt, amiben óriási szerepe volt Williams zenéjének. Lucas grandiózus vállalkozásához illően ráadásul nem kisebb zenekar, mint a London Symphony Orchestra játszotta fel a taktusokat.
A Csillagok háborúja zenéjét kiemelkedővé és egyből felismerhetővé az elsősorban Richard Wagner operáihoz köthető Leitmotiv, avagy a vezérmotívumok használata teszi. A Williams által alkalmazott Leitmotiv lényege, hogy a történetben szereplő egyes karakterek saját zenei motívumot vagy témát kapnak, ami a teljes műben bármikor újra előkerülhet – akár némileg módosult formában is – amikor feltűnik az adott szereplő. Ráadásul a sorozat (de nyugodtan mondhatnánk űroperát is) közel negyven éves történetéhez illően Williams filmzenéje is átment a maga evolúcióján. A vezérmotívumoknak ugyanis nem csak összefűző ereje, hanem diegetikus szerepe is van. Az olyan alapvető témák, mint amilyen a Birodalmi induló vagy Leia hercegnő saját zenei motívuma nem csak az eredeti trilógiában, hanem az előzményfilmekben és a legújabb részben is feltűnnek némileg módosult formában. Ennek köszönhetően a néző akár már azt is előre tudhatja, hogy mikor tűnik fel egy-egy szereplő. A Csillagok háborúja-univerzumot ezért nem csak az erő, a karakterek és a szerteágazó történet, hanem a zene is összefogja, amitől John Williams legalább olyan alapköve a sagának, mint a fénykardok vagy az X-szárnyúak.
A fentebb említettek miatt ezért nem volt apró sokk az a bejelentés, hogy nem John Williams zenéje kíséri majd a sorozat legújabb spinoff-ját, a Zsivány egyest. Ráadásul a Disney azt is meglebegtette, hogy a többi nem-kanonikus Star Wars-filmekben sem feltétlenül számítanak a filmzenék királyára. Mi ez, ha nem Hollywood hanyatlásának egyértelmű jele? Williams természetesen nem csak a közönséget, de a szakmát is megnyerte magának, az Egy új remény zenéje ugyanis tarolt a ’77-es gálákon. Lucasszal való első együttműködése az Akadémia szobra mellett Golden Globe-ot, BAFTA-fődíjat és három Grammy-t is hozott a zeneszerzőnek, megkoronázva ezzel a művész nem mindennapi évtizedét.
A nyolcvanas évekre valódi szupersztárrá vált Williams ezután tovább alakította addig sem kispályás életművét – többek között két újabb Csillagok háborúja-filmmel – 1981-ben azonban mégis képes volt új szintre lépni. A Spielberg-Lucas-Williams triumvirátus ugyanis nem lassított, és lendületből vette be Hollywoodot. Williams Az elveszett frigyláda fosztogatóiban ismét olyan terepen mozgott, amiben talán a legjobb, az Indiana Jones-filmek zenéire ugyanis szinte ugyanazok a jellemzők igazak, mint George Lucas űroperájára. Williams újból bizonyította, hogy virtuóz módon bánik a London Symphony Orchestrával, beleértve egy nagyzenekar minden előnyét és hátulütőjét. Legyen szó grandiózus jelenetek aláfestéséről vagy háttérbe húzódó kísérőzenéről, Az elveszett frigyláda fosztogatói filmzenéjével újabb klasszikus született. A film és a karakter fő témája telitalálatnak bizonyult, talán nem véletlen, hogy ezúttal is (ahogy korábban a Csillagok háborúja esetében) a fúvósok kapták benne a főszerepet.
A Csillagok háborúja sorozat mellett Williams tovább folytatta páratlanul gyümölcsöző szakmai kapcsolatát Steven Spielberggel is, akivel Indiana Jones kalandjain kívül az ET – a Földönkívüli (1982), A Nap birodalma (1987) és az Örökké (1989) során is együtt dolgozott. Filmzeneszerzői stílusa a nyolcvanas évekre teljesen kiforrt, ami lehetővé tette, hogy a grandiózus alkotások mellett visszafogottabb, háttérbe vonuló darabokat is komponáljon. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Pokoli lecke (1996) vagy a Hét év Tibetben (1997) zenéje ne lenne markáns, de Williams itt egészen más oldalát mutatja meg, mint amit az epikus Lucas-Spielberg produkciókban láttunk, pontosabban hallottunk. Ez jellemzi Oliver Stone-nal való együttműködéseit is, akinek először a Született július negyedikénhez (1989), majd később a JFK (1991) és a Nixon (1995) című filmjeihez is szerezte a zenét.
De Williams ezen oldala Spielberg filmjeiben is előtűnik: a Hook (1991), de még inkább a Schindler listája (1993) és a Ryan közlegény megmentése (1998) zenéi egész máshogy kísérik a rendező képeit, mint tették azt például Az elveszett frigyláda fosztogatóiban. Ebből a korszakból szinte csak Spielberg két Jurassic Park-filmjében (1993 és 1997), valamint a Reszkessetek, betörőkben (1990) és annak folytatásában (1992) jelennek meg újra a markáns, szinte agresszíven és folyamatosan vissza-visszatérő, állandó témák. Szembetűnő az is, hogy Williams a nyolcvanas évek után egyre kevesebb filmben vállalt szerepet. A mennyiségi visszaesés azonban nem jelentett minőségi romlást, hiszen harminchét filmes közreműködése közül mindössze tíz olyan akad, amit ne jelöltek volna valamilyen rangos díjra.
Önmaga mércéje
A 2000-es években továbbra is állandó társa maradt Steven Spielbergnek, Chris Columbus azonban sikerrel csábította újra egy Csillagok háborújához hasonló nagy projektbe. A Harry Potter-könyvek hatalmas sikere után nem volt kérdés, hogy lesz filmváltozat, Williams szerződtetése pedig óriási presztízst jelentett a sorozatnak. Ahogy azonban a könyvek és a filmek is egyre sötétebbek lettek, a producereknek már nem tetszett annyira Williams eredeti zenéje. Ezért végül Columbus után nem sokkal, egész pontosan három film után ő is elhagyta a Harry Potter-univerzumot. A Williams által szerzett eredeti fő téma ugyan megmaradt a hátralévő filmekre is, de a sorozatot már nélküle fejezték be. Bármilyen hihetetlen, de még egy hatodik évtizede tartó életműben is maradhatnak fehér foltok. John Williams életében a 2011-es Tintin kalandjai volt ilyen, ugyanis ez volt az első olyan filmzene karrierje során, amit animációs filmhez szerzett. A mostanában szinte már kizárólag csak Spielberggel dolgozó komponistának azonban úgy tűnik, nem volt ellenére a CGI-kitérő, hiszen az állandó rendezőtárs legújabb projektjének, az idén debütáló, fél-animációs A barátságos óriásnak is megírta a zenéjét.
Ugyan John Williams nevét elsősorban a filmzenéi miatt ismerjük, a mozi mellett azonban „hagyományos” zeneszerzéssel és zenekarvezetéssel is foglalkozott. Pályafutása során több versenyművet írt különböző hangszerekre, valamint egy szimfónia mellett számos kisebb zeneművet is komponált. A nagyzenekari darabok mellett számos kamarazenei mű is a nevéhez kötődik, sajnos azonban Williams ezen oldalát nagyon nehéz megismerni a művek hozzáférhetősége miatt. Életművének jelentős részét teszi ki az aktív koncertezés és zenekarvezetés is, hiszen már katonaként töltött ideje alatt is vezényelt a Légierő zenekarának, a United States Air Force Bandnek. Emellett tizenhárom éven át (1980-1993) vezette a Boston Symphony Orchestra részeként működő Boston Pops Orchestra-t, de a „Pops” mellett rendszeresen fellép a Los Angeles Philharmonic és a New York Philharmonic élén is.
Williams ugyanannyira elválaszthatatlan része és fundamentuma volt a hetvenes években elrajtolt hollywoodi új hullámnak, mint azok a producerek, rendezők, írók és operatőrök, akiket ilyenkor hagyományosan emlegetni illik. Ezért aztán életműve nem csak akkor megkerülhetetlen, amikor filmzenéről beszélünk, de akkor is, ha általában a filmművészetről. Neve a Csillagok háborúja óta abszolút garanciát jelent a magas minőségre, és ugyan a zeneszerzők hagyományosan hajlamosak a vándormadár-életre, Williams megrögzött hollywoodi alkotó maradt. Az 1970-es Storia di una donna (Leonardo Bercovici, 1970) volt ugyanis az egyetlen nem-amerikai film, amihez valaha zenét komponált. Filmzenei munkássága, hatása olyannyira páratlan és óriási, hogy talán csak Ennio Morricone vagy Bernard Hermann életművével hasonlítható össze. Vagy talán még velük sem.
