A zsidók második világháborús genocídiuma hosszú évtizedekig nem volt része az amerikai filmes közbeszédnek, még a nagyívű háborús eposzok (A halál ötven órája, A híd túl messze van) is alig-alig érintették. Marvin J. Chomsky négyrészes tévéfilmje, a Holocaust (1978) megváltoztatta ezt a gondolkodást, az igazi áttörést mégis Steven Spielberg hozta meg, akit akkoriban szinte senki nem tartott alkalmasnak, hogy filmre vigyen egy ilyen komoly történetet.

Spielberg a 90-es évek fordulóján a legmenőbb popcornrendező volt. Ugyan próbálkozott komoly drámákkal, de azokat rendszeresen elmeszelték a mustrákon. A Bíborszín (1986) című nehézkes, feketékről szóló drámája például azzal állított fel rekordot, hogy 9 jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani. Oscar Schindler történetét már 1963-ban filmre akarta vinni az MGM, Sean Connery főszereplésével, ám a projekt dugába dőlt, s úgy tűnt, Spielberg is így jár: jóval a bemutatója előtt megvette Thomas Keneally Schindler bárkája című könyvét, amely főleg Poldeck Pfefferberg egykori túlélő visszaemlékezései alapján íródott. Spielberg először a Holocausthoz (az említett, Weiss család történetét bemutató sorozat) és a Sophie választásához (Alan J. Pakula, 1982) hasonló tévéfilmes megközelítést akart kihozni az anyagból, ám végül asztalfiókba tette vázlatát.  Majd’ egy évtizedig ült az anyagon, miközben a világnak éppen csak azt tudta bebizonyítani, hogy mennyire ért a szórakoztatáshoz (pl. Indiana Jones-trilógia). De szent meggyőződése volt, hogy ez számára az autentikus mozi, amelyet majd a kritikusok is így fognak emlegetni, így többször is nekirugaszkodott a forgatókönyvnek, ami viszont csak nem akart elkészülni. Már-már azon gondolkodott, hogy a téma iránt érdeklődő Scorsesére bízza a rendezést, amikor – főleg Robert De Niro ajánlására – átküldte a vázlatot Steve Zaillian (Awakenings / Ébredések) írónak.

Scorsese aztán a Rettegés fokával (1991) kezdett el foglalkozni, Spielberg pedig Hookkal (1991) és a Jurassic Parkkal (1993), s úgy tűnt, a film ismét fiókban köt ki. Spielberg egyik mentora és barátja, Steve Ross 1992-es halála (állítólag a rendező róla mintázta Schindler alakját) és a Jurassic Park elkészülte felemás lelki válságba sodorta. Zaillian ekkor készült el a forgatókönyvvel és a direktor is beleásta magát a holokauszt témájába: többször átrágta magát Claude Lanzmann Shoah-ján (10 órás doku, 1985) és több tucatnyi hasonló témájú tudományos könyvön. Spielberget a dokumentum, a hitelesség érdekelte. Meggyőződése volt, hogy a filmet eredeti lengyelországi helyszíneken, jobbára autentikus szereplőkkel és szakmai gárdával kell leforgatni. Még a fényképezésre is lengyel operatőrt, Janusz Kaminskit szemelt ki, aki azóta Spielberg állandó fotográfusa lett. A Schindler listáját 75 napon keresztül forgatták, de a Jurassic Park vágása miatt többször le kellett állni. Éppen ezért néhány zsidó szervezetnek aggályai merültek fel, hogy olcsó Disney-mutatvány forog a haláltáborok falai között. Nem így történt.

A 195 perces filmet 1993 decemberében mutatták be. A forgalmazók, akik nem vártak anyagi sikert tőle, a mozikban illemkódexszel vetítették, például nem illett a vetítés alatt popcornt ropogtatni. Spielberg fekete-fehér eposza az amerikai, és ezáltal a világ számára egy európai tragédiát adaptált. Hossza ellenére a film nem bonyolult történet, gyakorlatilag egy buddy-movie moziról is beszélhetnénk: egy élvhajhász (valójában egész életében az is maradt) gyártulajdonos, Oscar Schindler (Liam Neeson) és zsidó könyvelője Itzhak Stern (Ben Kingsley) barátságának fejlődését mutatja be. A diabolikus erők nemcsak egy sor galád történelmi eseményben, hanem egy kegyetlen náci táborvezetőben, Amon Goeth-ban (Ralph Finnes) is testet öltenek. Az ő hármasuk adja a film központi figuráit. A többiek (sajnos) csak mellékszereplők, akikért Spielberg vállalja a szétcsúszott narratívát. Ehhez pontosan illik Kaminski színtelen kézikamerázása. A film legjobb képei és művészi csúcspontjai a film első részében találhatóak és a „mellékszereplőkhöz” kapcsolódnak. Ahogy a kamera szárnyal a bürokratikus munkaerő-intézés tömegei fölött, ahogy bemutatja a krakkói gettó felszámolását, ahogy néha az alakokat leköveti. Spielberg filmjében mára az a legszimpatikusabb, hogy a parabola kedvéért annak megy utána, ami érdekli. Az elhurcoltak nagytotáljából egyszerre a zsidóktól ellopott vagyontárgyak raktárába kerülünk, ahol szorgos kezek válogatják az értékeket. Az egyik ilyen munkás azonban megrökönyödik, amikor több tucatnyi kihúzott aranyfogat öntenek elé. Spielberg filmjének igazi drámai ereje itt érhető tetten: a zsidó temető sírköveiből kiépített úton, a dokumentarista erejű gettó- és lágerképein stb.

Ezért is érthetetlen, hogy miért nyúlt néha olyan elcsépelt, didaktikus elemekhez, mint a vörös kabátos kislány karaktere, amely végül megváltoztatja a főszereplő gondolkodását. Így az addig gonosz tábornokokkal, femme fatale-szerű nőkkel mulató, hedonista és csaló film noir-jellegű főhős egycsapásra amerikai típusú feltétlen jófiú lesz, aki összeharácsolt, bűnös pénzét a zsidók megmentésére fordítja. Sajnos a valóság és a történelem nem ilyen emberekből állt és Oscar Schindler sem volt ilyen. A váltás élesen és sekélyesen jelenik meg. Schindler tulajdonképpen – a Spielberg által is gyerekkora óta kedvelt – amerikai hős-idol lesz, aki jól beleillik a Humphrey Bogart-Charlton Heston-John Wayne hőstipológiába. Igazi ellenpólusává válik Amon Goeth-nak – akivel szinte még egyívású a film elején –, a narcisztikus, kegyetlen, megvesztegethető nácinak. Liam Neeson alakítása mellett a Goethot megformáló Ralph Finnes kitűnő játéka és az egyszerre törékeny és határozott Sternt játszó Ben Kingsley sem hatotta meg a szőrősszívű akadémiai tagokat: üres kézzel távoztak a ceremóniáról.

Különös, hogy a film során alig hallhatunk a közben Európában tomboló második világháborúról, a frontmozgásokról, vagy arról az ideológiáról, amely az „utolsó lehetőség”, az Endlösung mellett döntött. Spielberg nem néz bele az európai lélekbe, dokumentarista módon lefilmezi, olykor még szentimentális köntösbe is öltözteti a szörnyűségeket: a szenvedők házasodnak, viccelődnek, olykor még mulatnak is, majd a befejezésben patetikusan egy tömbként vonulnak a színes mába, hogy kegyeletüket tegyék megmentőjük sírjánál. E sorban áll utolsónak, árnyékként maga a rendező is. Gabriela Fenyves (a hamburgi Zsidó Közösség elöljárója) túlélő akkoriban így nyilatkozott: „A befejezés nem illik oda, mert ezt a történetet nem lehet happy enddel befejezni.” Hasonló véleményen volt Rolf Burgard (a Náci Terror Üldözötteinek Szervezete): „Ez a film megoszt […]. A film végét másrészről rémesnek tartom, mert giccses […] ezen kívül szerintem a nácik és maga  Schindler is túlzottan egyénített morális és amorális figurák. Hiányoznak a politikai frázisok, amelyek a gyilkosságokat kísérték és legitimizálták.”

Spielberg a film karcos, kézikamerás képi világát zseniálisan tudta használni a Ryan közlegény megmentése (1998) első húsz percében is – Janusz Kaminskiben egy rendkívül tehetséges alkotótársat talált magának. Azonkívül rájött, egy alaptörténet narratív bontásaival új feszültséget, új tömörítést tud használni, ráadásul jobban el tud merülni filmjének világában. Ezt a stílusát a Ryan közlegénytől az Indiana Jones 4-ig hatásosan is tudta használni. A Schindler listája hét Oscar-díjat (legjobb film, rendező, operatőr, vágás, eredeti filmzene, adaptált forgatókönyv, art director) nyert, az 1994-es év legfontosabb filmje lett, és Spielberg végre eljutott a megérdemelt rendezői díjig is, amellyel végleg megkerülhetetlenné vált alakja. Mozija nélkül pedig biztos nem születtek volna meg olyan maradandó művek, mint Roman Polanski Zongoristája, vagy Volker Schlöndorff A kilencedik napja.