Auschwitz után egy német asszonykának kell újjászületnie, a hamuból, mint egy főnixmadárnak – kicsit szájbarágósnak tűnik a dolog elsőre. De nem lesz az, sem giccses, sem szirupos. Christian Petzold intelligens, izgalmas, noir elemekkel teli drámát rendezett, amely nem is elsősorban a holokausztról szól.
Izgalmas kis késleltetéssel kezdi a történetet: hosszú perceken keresztül nem látjuk a főszereplőnk arcát. Csak egy határőr mimikájának tükréből és az esztétikai sebész nyugodt diagnózisából derül ki, hogy teljesen összeroncsolódott – így viszi haza a haláltábort túlélt Nellyt (Nina Hoss) egyetlen megmaradt barátnője, Lene (Nina Kurzendorf). A szó szoros értelmében újjá kell építeni az arcát, és az orvos rá is kérdez: milyennek akarja látni új önmagát, hiszen egyrészt most lehetősége lenne bárki máshoz hasonlítani, másrészt elrejtőzni vagy valaki más bőrében újjászületni? De Nelly csak a régi arcát akarja, a régi életét – és Johnnyt (Ronald Zehrfeld), a férjét, mert eddig is az a gondolat tartotta életben, hogy egyszer újra együtt lehetnek.
Úgy tűnik, a rendező, Christian Petzold úgy áll a témához, mint aki mélységesen egyetért Claude Lanzmannal, aki egyszer kijelentette: a holokausztot nem lehet ábrázolni. Képek szintjén csak annyit látunk, amennyit a filmbeli jelen egyértelműen indokol: Lene keresi a túlélőket, egy ócska nagyítóval vizsgál egy áldozatokról készült fényképet. Több fotót látunk viszont az egykori baráti társaságról: kinek kereszt van a feje fölött, kinek karika az arca köré rajzolva – attól függően, hogy meghaltak, vagy kiderült róluk, hogy nácik. Nagyobb döbbenetet hordoznak ezek a vidám asztaltársaságokat ábrázoló fotók, mint az a homályosan nagyított másik.
Nelly is alig mesél. Egyetlenegyszer szakad ki belőle egy táborbeli történetfoszlány, azt is hamar visszafojtja. Ami mögötte van, arról csak a színésznő remek testbeszéde árulkodik: a fizikai gyengeség, a járása és a testtartása, a bőre színe, a gesztusok, ahogy összerezzen minden fémes zörgésre, megdermed vagy remegni kezd, ha valaki rákiált. Gyenge és kiszolgáltatott, pedig ott áll mellette tökéletes ellentéteként a határozott, erős és elegáns Lene. Paradox módon kettejük közül Lene a zsidó, Nelly “még bár nem is az”. Nelly egyetlen vágya, hogy minden ott folytatódhasson, ahol a háború miatt abbamaradt – Lene viszont a nyugodt felszín alatt hevesen gyűlöl, képtelen feldolgozni a tömeggyilkosság tudatát és az árulást. Meggyőződése ugyanis, hogy Nellyt éppen imádott férje árulta el (köztudott, hogy bárkit megvádoltak, hogy zsidó, számíthatott a letartóztatásra).
Amikor végre találkoznak, Johnny nem ismer rá Nellyre, hiszen az újjáalkotott arc nem teljesen azonos a régivel. Némi hasonlóságot érzékel azonban, ezért furcsa játékba rángatja bele: az „idegen” nő tanuljon bele a haláltáborból visszatért feleség szerepébe, játssza el őt minél hitelesebben a hatóságok előtt, majd osztozzanak meg a kártérítés összegén. Nem túl hízelgő jellemzés ez a most Johann néven pincérkedő egykori zongorista számlájára, de Nelly belemegy az alkuba, remélve, hogy férje egyszer mégiscsak rá fog ismerni.
Ebben a pillanatban kezdődik a film igazán izgalmas része, egymás után jönnek elő az identitással, önazonossággal kapcsolatos kérdések ebből a kacifántosan abszurd helyzetből: Nellynek – aki sosem lesz már a régi Nelly – el kell játszania az egykori önmagáról mintázott ideált, hogy ennek árán esetleg visszanyerje régi életét és végső soron: saját magát. Mitől marad valaki önmaga, ha elveszítette mindenét, még az arcát is? Mi alapján lehet ráismerni? Önazonosságának mekkora részét teszik ki az egyén emberi kapcsolatai? Hol a hitelesség határa? Hát a hazugságé, az aljasságé vagy az árulásé?
Johnny figurája is alakul a történet során. Mindvégig ott motoszkál a nézőben a kérdés, hogy vajon új érzelmek ébrednek majd benne az „idegen” iránt, vagy ráismer-e Nellyre? Sikerre lehet-e vinni ezt a kegyetlen tervet, amihez a lágerből épp csak szabadult Nellynek újabb rabságba kell vetnie magát a szó szoros és átvitt értelmében is? A szétbombázott, sötét berlini sikátorok, a szivarfüstös mulatók – köztük a Phoenix nevű –, Johnny nyomasztóan pici és lepukkant odúja sok jól nem ígérnek. Nemcsak a helyszínek, a sokszorosan tagolt, kontrasztos felületek, diszkrét sötét-világos játékok, hanem az idegenség és az embertelen világ keserű hangulata, a látszat és a mély igazság ellentéte is adott egy melodrámai és lélektanithriller-elemekkel fűszerezett, profi neonoirhoz. Bármennyire furcsa is, Nelly maga egyfajta (átvert) detektív – ki kell derítenie, mi az igazság Johnnyval kapcsolatban –, akinek képessé kell lennie arra, hogy egyszercsak femme fatale-lá váljon. És újjászülessen, mint egy főnixmadár.
Még vetítik a TIFF-es: június 5., péntek, Cinema City Iulius, 22.00. [supernova]
