Atom Egoyan új filmjével visszatérni látszik ahhoz a témakörhöz, amely a legjobb korszakában gyakran foglalkoztatta: a gyökerek, az önazonosság, az egyéni és közösségi múlt összefonódásának kérdéseihez. Az örmény identitás helyébe itt azonban a zsidó lép.
Az örmény nagymama a Családi moziban, a szülőföldjét – és vele az „otthoni” szerelmet – újrafelfedező örmény feleség a Naptárban, vagy az Ararát egész története – Atom Egoyan megszállottan keresi mindazon lehetőségeket, amelyek az örmény identitás filmes kifejezésére alkalmasak. Az utóbbi években ez a téma mintha visszaszorult volna az életművében – a 2008-as Imádat némiképp kivételnek számít –, az Emlékezz! azonban újra a legjobb formájában mutatja azt az Egoyant, aki a kortárs filmművészet talán legpontosabb identitás-látleleteit álmodta vászonra. Új filmje, kis túlzással, az Ararát párdarabjának tekinthető (az csak hab a tortán, hogy mindkettőben Christopher Plummer alakítja az egyik központi karaktert), az örmény népirtás helyett azonban itt a holokauszt a főhősök személyes-történelmi háttere.
A kanadai direktor azonban – a félreértések gyors eloszlatása végett – nem holokausztdrámát rendezett: Auschwitz, a második világháború itt a magántörténet egyfajta motivációs bázisa, az identitásépítés történelmileg meghatározott kerete. Két idős zsidó férfi, Zev és Max (Christopher Plummer és Martin Landau) egy öregotthonban tengetik napjaikat, Zev ráadásul nemrég vesztette el imádott feleségét – csak éppen ő nem tud róla, vagy legalábbis nem mindig tud. A férfi ugyanis időskori demenciában szenved, gyakori emlékezetzavarai vannak, és ennek a mozzanatnak a dramaturgiai szerepe – azon túlmenően, hogy a műfaji keret „meghekkelésére” is szolgál – csak később, a cselekmény előrehaladtával válik fontossá.
Max azonban, egyfajta lelki kalauzként, emlékezteti barátját arra, hogy felesége halála előtt megesküdött: megkeresi és megöli azt az SS-tisztet, aki felelős családjaik auschwitzi kivégzéséért. Formailag tehát egy bosszútörténet – ha úgy tetszik, bosszúthriller – az Emlékezz!, de több szempontból is a rendhagyó fajtából. Mindenekelőtt a központi karakter személyiségjegyei miatt: ha nem lenne az erős és tragikus motiváció, akár parodisztikusnak is tűnhetne, ahogy ez az élete alkonyán járó, roskatag lábú, saját emlékezetének karbantartásáért mindennapos közelharcot vivő öregember elindul végigjárni fél Amerikát (és Kanadát), hogy nyomára bukkanjon egy emigráns náci tisztnek, akinek a személyazonossága legalábbis kérdéses. Az elbeszélés tempója pedig követi Zev cselekedeteinek ritmusát, mígnem megtörténik az első, a műfaji kerethez igazán passzoló momentum: egy gyilkosság, amelyet az öregember a folytonos tévesztések és félreértések labirintusában bolyongva – egyetlen biztos pontja egy Max által írott, a kilétére és küldetésére emlékeztető levél – nem jó helyen, nem jó célszeméllyel szemben, mintegy önvédelemből követ el.
Az identitás visszaszerzéséért folytatott küzdelem kettős irányú: egyrészt a keresett náci tiszt kilétének homályossága (a valódi és az álneve ismert ugyan, de ilyen nevű, életkorú és múltú személyből több is van a „bosszúállók” listáján), másrészt a főhős demenciájából következő identitászavara bizonytalanítja el lépten-nyomon az elbeszélést.
Megrázó, már-már líraian lassú bűnügyi road movie Egoyan műve, amely a szerzői és a műfaji film határán egyensúlyozva, célirányosan és ravaszul vezet egyre mélyebbre a töredékesen összeálló magántörténelmek sűrűjében. És amikor választ kapunk a kérdésre, hogy „kicsoda Otto Wallisch?”, óhatatlanul Thomas Mann halhatatlan sorai jutnak eszünkbe: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”
