Messiás, hol vagy már? – ismételgeti Lackó Gyöngyössy Imre és Kabay Barna szívszorító filmjének a végén. A Jób lázadása ritka példája a magyar filmművészetben a múlttal való szembenézésnek, a visszafordíthatatlanság tragédiájának és a családdá válás szomorú szépségének.
Hol lakik az Isten (és miért engedi, hogy mindez megtörténjen)? 1983-ban a Gyöngyössy-Kabay alkotópáros egy mélyen egyéni, személyes történetet tágított univerzális segélykiáltássá, amikor a zsidóság elpusztításáról egy frissen örökbefogadott keresztény kisfiú, a világot és a tudást szivacsként magába szippantó Lackó történetén keresztül mesélt. Az idősödő zsidó parasztgazda, Jób szerint az Isten mindenhol jelen van, a messiásra mégis várni kell – ez a tanítás pedig magában hordozza azt a szilárd hitet, egyszersmind a zsidóság életébe kódolt tragikumot, ami a Jób lázadásában még képes szelíd mesévé oldódni, hiszen megédesítik a boldogság önfeledt pillanatai. Jób a tudása legjavát adja át Lackónak a természetről, erkölcsről és vallásról azalatt az egy év alatt, ami megadatik nekik családként, mielőtt feleségével, Rózával és a Tisza-menti falucska többi zsidó lakosával együtt deportálják.
A történet főszereplője az árva kisfiú, a film legemblematikusabb alakja azonban a címszereplő, Jób, aki megállás nélkül civódik a feleségével, makacs, szívós, különutas bölcsessége és szilárdsága mégis mélyen megható. A bibliai allúziókban bővelkedő film nemcsak a Jób könyvét parafrazálja Jób próbatételek elé állításával, hanem olyan egyéb ó- és újszövetségi történeteket is megidéz, mint a tíz csapás (mikor Lackó véletlenül békákat szabadít a lakásra, hiszen azokban is ott az Isten), Ábrahám áldozata (mikor a torokgyík során Jób egy életveszélyes művelettel igyekszik megmenteni Lackót) vagy Jézus megtagadása (a befejezésben). Végül azonban leszáll a sötétség, egy olyan erő, amelynek már Jób és Róza szerető otthona, erkölcsi magasabbrendűsége és akaratereje sem állhat ellen.
Eközben Lackó szemszögéből egy ma már ismeretlen világ, a magyar zsidó paraszti kultúra tárul fel. Az öt-hat év körüli kisfiú a nádasban kóborolva, a kutyájával játszva, a falusiakkal ismerkedve, a cigányokkal találkozva és az új szüleivel beszélgetve fedezi fel a világot – ezt a világot, amelynek mára már az emlékezete is eltűnt. Lackó gyermeki nézőpontja ártatlan ködbe vonja a Jób lázadását, hiszen hozzá képest minden, a cselédek szerelmi története és a zsidóellenesség fokozódása egyaránt a háttérben marad, a film arra fókuszál, ami közvetlenül őt érinti. A zsidó szertartások misztériuma gyerekszemmel még titokzatosabb, az illúzió (a mutatványosok mozija) még varázslatosabb, az eltáncolt front (a háború traumája) még valóságosabb, a szerelem pedig még érthetetlenebb. A Jób lázadása tehát nem csupán emléket állít egy kiirtott kultúrának, életmódnak és értékrendnek, hanem átélhetővé is teszi mindezt, mégpedig a történet erősen szubjektív vetületének kidomborításával.
Hiszen a Jób lázadása Lackó boldog egy éve mellett elválaszthatatlanul szól a családdá válásról is, az apává, anyává és gyerekké válásról. Miután Jób és Róza bibliai léptékű csapásként hét gyermeküket elvesztették és örökös nélkül maradtak gyakorlati és szellemi értelemben egyaránt, a közeli árvaházból választják ki Lackót. Ki ellen lázad Jób – az őt sújtó isteni akarat vagy az egyre sötétebbé váló közhangulat, politikai helyzet ellen, amikor magához veszi a vadóc kisfiút? Kabay és Gyöngyössy filmjének legszomorúbb rétege az, hogy ebből a mesterségesen, dacból megteremtett családból, egy gazdasági megfontolású szövetségből mélyen emberi kapcsolat lesz, valódi család – amely azonban ismét végességre rendeltetett. Jób kísérlete arra, hogy megőrizze az emberségét, kudarcot vall – vagy mégsem? A Lackóval együtt töltött röpke időszak szoros szövetsége, az egymásnak kölcsönösen átadott értékek azt hirdetik, hogy Jób lázadása sikeres volt, sikeresebb, mint ő maga remélte volna.
Azzal, hogy a Jób lázadása egy keresztény kisfút vezet be a vidéki zsidóság életébe, felhívja a figyelmet az antiszemitizmus mesterségességére, értelmetlenségére, jogtalanságára és egyoldalúságára. A film egy pillanatig sem terelődik politikai színtérre, hiszen Lackó számára a negyvenes évek világpolitikai folyamatai távoliak és érthetetlenek (a szülei pedig szándékosan igyekeznek megóvni őt minden negatív hatástól), azonban néhány jelenetbe mégis beszűrődik az a felülről gerjesztett feszültség, aminek a faluban korábban nem volt helye, hiszen a különböző vallások, nemzetiségek harmonikusan éltek egymás mellett. A legszebb példája mindennek a finálé, amikor a katonák próbálják megakadályozni, hogy a rezesbanda elbúcsúztassa a szekérre pakolt zsidókat, miközben a rabbi és a tiszteletes megölelik egymást.
Ezzel a finom hárítással, a szörnyűségek minimalizálásával a Jób lázadása a holokauszt művészi ábrázolhatatlanságával való küzdelem egyik legszebb példája is, hiszen a cselekményét a pusztulás előtti pillanatokra helyezi. Azokat az értékeket, azt a meghitt, szerető közeget mutatja be, ami nyomtalanul eltűnt, azaz a hiánnyal tüntet. Ezzel a Saul fia kísérletét is megelőlegezi, ugyanakkor szorosabban kötődik az olyan lelkiismereti holokausztfilmekhez, mint Fábri Zoltán méltatlanul elfeledett Utószezonja és Török Ferenc friss 1945-je, amelyek szintén kikerülik a gázkamrákat, azonban utólag, a túlélők vélt vagy valós bűnösségén keresztül világítanak rá a visszafordíthatatlanra. Mint a rövid listából is látszik, a magyar film az elvárhatónál jóval ritkábban nézett szembe a holokauszttal mint a zsidóságot és a magyarságot egyaránt traumatizáló eseménysorozattal, ennek pedig nem elsősorban intézményi-politikai, hanem társadalmi okai vannak – a téma évtizedekkel később is annyira kényes és olyan szélsőséges indulatokat vált ki, hogy államberendezkedéstől függetlenül kevesen vállalják fel azt a személyes kockázatot, amit magában hordoz.
Ugyanígy a művészi kockázat is elrettentő lehet (lásd a Sorstalanság példáját) – azonban a Jób lázadása felkarolta a félig-meddig tabutémát, és örökérvényű, egyszerre mélyen személyes és univerzális történetet formált belőle. Egyedi nézőpontja, akadémikus, mégis sokszor lírai stílusa, kevés szereplővel operáló, ezért színészközpontú dramaturgiája (Zenthe Ferenc élete legjobbját nyújtja, Temessy Hédi pedig a visszafogottságával hódít), Szabó Gábor meleg, barna színei olyan sajátos elegyet alkottak, amelyre a nemzetközi filmvilág is felfigyelt. Két évvel a Mephisto után a Jób lázadását is Oscar-díjra jelölték a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, azonban a díjat végül Ingmar Bergman Fanny és Alexandere vitte el, amely szintén az egyetemesség és egzotikum ideális arányú keveredésével győzhette meg az amerikai filmakadémiát. És ez az a sajátos elegy, amit feltétlenül meg kell őrizni az utókornak is – éppen ezért nagyszerű, hogy a Jób lázadása 4K-s, teljeskörű felújításon esett át, majd újra moziba került. Így a messiás keresése tovább folytatódhat.
