„Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg.” A Talmudból származó idézettel elsősorban az olyan emberek nagyszerűségét szokták kiemelni, akik a holokauszt alatt a zsidók megmentéséért küzdöttek. A Schindler listáját idéző Egy élet valós története ráadásul a kortárs menekültválság viszonyaira vonatkoztathatóan tálalja könnyfakasztó témáját.
Az angol tőzsdeügynök, Sir Nicholas „Nicky” Winton több, mint hatszáz kisgyermek kimenekítésének megszervezésében segédkezett a náci megszállás előtti Prágából a második világháború kitörését közvetlenül megelőző időszakban. Az elsősorban a papírmunkában jeleskedő, egyszerű bankár hőstette azt példázza, hogy a tenni akarás és a jó szándék gyakran elegendőek a nagy tettek megvalósításához. Nem meglepő, hogy az inspiráló történetet korábban már több alkalommal is feldolgozták, többek között olyan dokumentumfilmekben, mint A megmentő – Nicholas Winton, vagy a Nicky's Family, de még játékfilmet is forgattak belőle Szeretteink címen, ami Szlovákia – végül jelölésig nem jutó – Oscar-díj nevezése volt 2000-ben. A kérdés csupán az, hogy a nemeslelkű férfi miért titkolta évtizedekig életmentő tevékenységét?
Endlösung álomgyári szemmel – Steven Spielberg: Schindler's List / Schindler listája, 1993
A zsidók második világháborús genocídiuma hosszú évtizedekig nem volt része az amerikai filmes közbeszédnek, még a nagyívű háborús eposzok (A halál ötven órája, A híd túl messze van) is alig-alig érintették. Marvin J. Chomsky négyrészes tévéfilmje, a Holocaust (1978) megváltoztatta ezt a gondolkodást, az igazi áttörést mégis Steven Spielberg hozta meg, akit akkoriban szinte senki nem tartott alkalmasnak, hogy filmre vigyen egy ilyen komoly történetet.
Az ezúttal brit produkcióban készült Egy élet újítása, hogy az idős Nicky Winton visszaemlékezésein keresztül a férfi azon gyerekek után érzett bűntudatára helyezi a hangsúlyt, akiket már nem volt képes megmenteni. A háború kitörése és az országhatárok lezárása ugyanis megakadályozta a további kisgyerekek kimenekítését, noha sokuknak már sikerült is megfelelő otthont és nevelőszülőket találni az Egyesült Királyságban. A két szálon futó cselekmény során így az Anthony Hopkins által bohókás, jószándékú, de traumáktól gyötört idős úrként megformált és a Johnny Flynn játékában egyenes, de esetlennek látszó idealistaként megelevenedő Winton-karakterei kerülnek szembe egymással.
A film tehát egyszerre feszült feltárása az 1930-as évek végén zajló konkrét eseményeknek, miközben reflexióként is szolgál a történtek következményeire. A múltba kalauzoló részek egy heist-film izgalmaival kecsegtetve avatnak be a gyerekmenekítési művelet hátterébe és az ezt előkészítő szervezet működésébe. A bevett konfliktustípusokból építkező epizódok során találkozhatunk a tervet lehetetlennek tituláló, de idővel jobb belátásra térő segítőkkel, ahogy kezdetben ellenséges, végül gyerekeiről az ő érdekükben mégis lemondó szülővel, látszólag fásult, közömbös bürokratákból a jó ügy érdekében odaadó segítőkké váló hivatalnokokkal és archetipikus ősgonoszként megjelenő német katonákkal is.
Az egytől-egyig ismerős helyzetek mindössze a valós történelmi közeg jelentőségének és a szerethető alakításoknak – Alex Sharp mindig kedélyes figurája és a szókimondóan célratörő karaktert hozó Helena Bonham Carter Winton anyjaként nyújtott alakítása külön kiemelendő – köszönhetően visznek némi színt a bejáratott műfaji formulákba. A film ugyanakkor ügyesen keveri a szolid humort a bekövetkező tragédiák merőben eltérő hangulatával, mely kettősség az 1980-as években játszódó szálban szintén jelen van. Hiszen a felszínen felszabadultnak tűnő, laza öregúrként megjelenő Winton valójában mélyen meggyötört és belső démonokkal küzd, miközben humanitárius tevékenységével továbbra is a meg nem mentett gyerekek miatt vezekel.
A film melodramatikus keretnarratívája egyrészt kiemeli a segítségnyújtás jelentőségét az emberi tragédiák során – melyek kiemelt példájaként mesél a holokausztról, de általánosítható következtetéseket von le és gyakran utal a mindenkori menekültek helyzetére –, ugyanakkor Winton időskori jellemfejlődésén keresztül a kis tettek fontosságát, az egyetlen élet megmentésének súlyát hangsúlyozza. Így az önmagával végül megbékélő, tevékenységét évtizedekkel később nyilvánosságra hozó férfi kerti medencéjét jelképesen vízzel feltöltve, szívét szintén ismét élettel telíti, hogy a bűntudat helyett az elért jóra koncentrálva léphessen tovább és mutathasson példát másoknak.
A készítők azonban a játékidő utolsó harmadára teljesen hátrahagyják a korábban javarészt mértéktartó stílust és a giccsbe forduló szentimentalizmus eluralkodik a fennkölt történet fölött. A veterán televíziós rendező, James Hawes többek között olyan nagyvolumenű sorozatokban is dirigált már epizódokat, mint az Utolsó befutók (Slow Horses), A farkas gyermekei (Raised by Wolves), a Fekete tükör, a Ki vagy, Doki?, vagy a Londoni rémtörténetek (Penny Dreadful), első mozifilmje mégis kisszerűnek hat. A tévéfilmes hatást nem a megfelelő díszletezés, a minőségi látványvilág, a technikai szakértelem, vagy a profi színészi munka hiánya okozza, hanem a túlságosan direkt, szókimondó, leegyszerűsítő filmes fogalmazásmód. Az Egy élet képsorain nyilvánvalóan érződik, amikor a készítők a kívánt hatás érdekében erőltetetten hangsúlyoznak egy-egy szándékoltan könnyfakasztó momentumot, jelképes tárgyat vagy éppen feszültségoldóan megmosolyogtató szituációt.
A film elsősorban az ösztönös emberi reakciók kiváltására apellál, nem pedig a szükséges atmoszféra megteremtésére vállalkozik. A történet kinyilatkoztat ahelyett, hogy engedné nézőinek levonni az események tanulságait. Így az Egy élet nem lesz több egy a felszínen hatásos, ugyanakkor egyszeri, felejthető felületes élménynél, ami különösen örökérvényű témája kollektív emberi tragédiájának tükrében érződik némileg méltatlannak.
