Rögtön belevágnék: Roman Polanski filmjének fő fegyvere, érdeme a személyesség. Elődeivel ellentétben, A zongorista nem akar a Holocaust miértjeiről tankönyv-ízű állásfoglalást szuggerálni nézője agyába. A szörnyűségeket mindenfajta szűrés, dramaturgiai dobpergés nélkül, „arcba vágva”, megdöbbentően előkészítetlen formában mutatja, aláhúzva ezzel az időszak sokkoló bizonytalanságát, reménytelenségét. Az egyetemes, könyörtelen tanulságok rémisztő polaroidja egyetlen érzékeny művészember sorsán keresztül hívódik elő a néző agyában, a dokumentarista jellegnek adva ezzel rég nem tapasztalt, torkon ragadó, hideg lírát.
Polanski azt tette, amihez a legjobban ért. Monodrámává húzta össze az eddig szinte csak tablóképekben mesélt, több cselekményszálért kiáltó témát. Szubtilis lélekhorror, értetlenség mindenhol. Wladyslaw Szpilman történetében formabontót hiába keresnénk. Még nagy ívűnek se nevezhető. „Szimplán” egy túlélés története, a tudattalan reményé, mely ösztönszerűen hajtja ezt az álmatag tekintetű fiatalembert az éhezés, embertelenség, az állandóan fenyegető halál elől egy olyan cél felé, melyet talán ő se akar igazán látni.
A tehetséges zongorista Varsó gettójában családjával várja sorsa beteljesülését. Mint akkoriban sokmillió zsidó, ők se hiszik, naivan lökik el szemük elől a már bontakozni látszó szörnyű igazságot, hogy itt bizony valami leírhatatlan következik, démonarcú népirtás. Mert ilyen egyszerűen nem lehetséges, nem történhet. Az igazi felismerés már a treblinkai haláltáborba induló vonaton éri őket. Egyedül Wladyslaw menekül meg a szerelvényről, csodálói, barátai bújtatják. Kezdetét veszi több éves, a háború végéig tartó kálváriája.
A történet gyakorlatilag ennyi, sok ilyen megeshetett akkoriban. Polanski dolgozatát a minden lelki és fizikai részletre kiterjedő kíméletlenség avatja remekművé. Nem csak akkor naturalista – minden gyilkosság egy sokkoló rögtönzésnek tűnik – mikor emberek pusztulnak, hanem kegyetlenül pontos az életben maradtak keserves belső harcát illetően is. Hősének testi kínjai, a végtelennek tűnő bizonytalan, halálfélelemmel itatott órák, az éhezés olyannyira szívbemarkoló, hogy az élmény szinte háromdimenzióssá lényegül. Régen volt ilyen nehezen nézhető film a moziban, az emberfia kimenekülne, és hajtogatná: Nem igaz, gyakorlatilag ez az egész csak mozi, megyek haza, és elfelejtem ezt az agyrémet. Igen ám, csak akkor számítson rá a kedves mozista, hogy egész úton Adrien Brody szenvedéstől, kínoktól gyötört arca fogja kísérteni.
A zongorista nemes és őszinte mű, nem használ öncélú hatásvadász eszközöket. Gondolatokat ébreszt, de nem akarja formálni azokat, sokkol, nem démonizál. Hagyja dolgozni az időszakos apokalipszis vízióját, szereplőjén keresztül pedig belehelyezi a nézőt is, akit ezután már nem enged el soha. A képkockák bemásznak agyunk egy rejtett zugába, és azért maradnak ott tovább, mint mondjuk a Schindler listája pillanatai, mert nem hagy nyugodt egérutat, ítélete könyörtelen. Nincs jó, vagy rossz oldal, hibás vagy védtelen, csak temérdek halott, és örök életre megsebzett túlélők vannak, kik a mai napig álmodnak a pokolról, sőt filmet készítenek róla és nekünk kutya kötelességünk megnézi rémálmaikat.