Talán még jó páran emlékszünk arra, amikor az 1999-es Oscar-gálán Roberto Benigni színész-rendező a székek támláin táncolt végig, hogy átvegye a legjobb idegennyelvű filmnek odaítélt szobrocskát. A film címe: Az élet szép. Témája: a holokauszt. Műfaja: vígjáték. És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Vígjáték a holokausztról? Nem szentségtörés ez?
Kate Winslet 2009-ben Oscar-díjat kapott Stephen Daldry A felolvasó című filmjében nyújtott alakításáért. A film témája, ha nem is közvetlen módon, szintén a holokauszt. A színésznő egy interjúban kijelentette: csak azért vállalta a szerepet, mert ha a holokausztról forgat, garantált az Oscar. A kijelentés kissé cinikus voltától eltekintve, a mondat lényege ez: holokauszt-filmet készíteni trendi. (Illusztrációként itt egy link – érdemes időrendben áttekinteni.) Egy kiváló thriller és egy kiváló holokauszt-film versenyéből valószínűleg az utóbbi kerül ki győztesen. Többnyire azonban csak akkor, ha az illető holokauszt-film komolyan kezeli a témát. Vagyis mementót állít a kimondhatatlan rettenetnek. Vagyis morálisan korrekt. Steven Spielberg 1994-es Schindler listája hét Oscart kapott, köztük a legjobb filmnek járót. Roman Polanski 2003-as A zongoristája három Oscart kapott, köztük a legjobb rendezőnek járót. Ezek, és sok más kiváló holokauszt-film a mementó-elven alapul. Ha egy filmes alkotó, úgymond, morálisan nem korrekt módon dolgozza fel a témát, baj van. A holokausztról nem lehet így beszélni. Vagy mégis? Hiszen Benigni vígjátékát szoborral jutalmazta az Amerikai Filmakadémia.
Tulajdonképpen két részre tagolódó alkotás Az élet szép. A hosszú, mintegy 50 perces „felvezető” vegytiszta, könnyed olasz vígjátéknak is elmegy. Az 1930-as évek Olaszországában egy Guido (Roberto Benigni) nevű pincér beleszeret egy gyönyörű nőbe (Nicoletta Braschi), és fergeteges, nevettető kalandok árán elszereti azt fasiszta vőlegénye karmai közül. Hosszú ideig a néző nem is szerez tudomást a később létfontosságúvá váló információról: a férfi zsidó. Ebben a vígjátéki részben található többek az a bájosan szatirikus előadás, amelyet Guido tanfelügyelőnek álcázva tart az iskolában az olasz felsőbbrendűségről, saját nagy orrával és ékes köldökével illusztrálva beszédét. Ez a karakterformálás és stílus Chaplint idézi fel, akinek A diktátora előkelő helyet foglal el Az élet szép forrásmunkái között. Az első és a második „rész” közötti tagolást egy többéves kihagyás is jelzi. 1945 táján járunk, Guido és Dora immár házasok, és van egy ötéves kifiuk, Giosue (Giorgio Cantarini). A háború az utolsókat rúgja, amikor a fasiszták begyűjtik és koncentrációs táborba küldik őket. A gyermekét védő apa, aki mellesleg világosan látja a helyzetet, egy aprólékosan kidolgozott történettel áll elő. Azt mondja a fiának, hogy ez az egész egy játék: aki összegyűjt 1000 pontot, megkapja a főnyereményt, egy igazi tankot. Általában ettől a pillanattól kezdik a filmet holokauszt-gúnyolatnak tekinteni. Pedig erről szó sincs. Benigni mindvégig biztos kézzel tartja fent a gyermek körüli védőhálót jelképező játék és a háttérben zajló rettenetes események közötti érzékeny egyensúlyt. És a végén a szülői szeretet mindent legyőz. Olyan hangok is akadtak, akik szerint ilyesmi nem történhetett meg. Egy francia rendező (talán Chabrol) mondta: a film nem arról szól, ami történt, hanem arról, ami történhetett volna. Benigni ehhez tartotta magát.
És akkor nézzük, csöppnyi kitekintésképpen, kik próbálkoztak a holokauszt „nevető” feldolgozásával, Benignin kívül. Az általam ismert filmek közül az első, amely „másképp” nyúlt hozzá a témához, Charlie Chaplin 1940-es, előbb említett A diktátora volt, bár ezt a filmet a kritikusok és kutatók inkább Hitlernek szánt szatirikus hadüzenetnek tekintik. A rohamosztagosok gettóbeli jelentében Chaplin mintegy megjövendöli a holokausztot. A korabeli kritikák túlzónak tartották az ominózus részt. (Bizonyos értelemben igazuk is volt, hiszen a jelenet hangulatilag nem illeszkedett az egyébként mesteri módon megalkotott Hitler-szatírába). Túlzónak, azaz szatírán túlinak. Pedig csak látta a jövőt. Mellesleg Chaplin a maga módján bánt el Hynkel-Hitlerrel, a náci hatalom jelképével. Kinevette. A kinevetés lélektanilag alaposan igazolt működési mechanizmus olyan esetben, amikor az ember tehetetlenül és értetlenül áll egy értelmet-lelket meghaladóan nem-emberi hatalom előtt.
A másik, sokat idézett példa Ernst Lubitsch 1942-es Lenni vagy nem lenni című filmje. A történet a háború ideje alatt játszódik Lengyelországban, és egy színházi társulat kalandjait beszéli el, a német megszállás előtt és alatt. A film hatalmas botrányt kavart, többek közt a főhős „aranyköpései” miatt, aki német tiszti egyen-álruhában kijelenti: „Mi elvégezzük a koncentrációt, a lengyelek meg táboroznak.” Az akkori közfelháborodás oka a mai néző számára nagyon is ismerős: így nem lehet erről beszélni. És aki ezt mondja, annak igaza van. Csakhogy az eleganciájáról és stiláris perfekcionizmusáról ismert Lubitsch (akinek karikaturizált, karvalyorrú profilja ott díszelgett az egyik náci propagandaplakáton, a német polgárt felvilágosítandó, hogy íme, erről lehet felismerni a táborba való zsidót – tehát minden oka megvolt arra, hogy ne vicceljen) tudatosan gusztustalan filmet készített a náci rezsimről. Egy ilyen típusú hatalom szatírájának Lubitsch szerint per definitionem kívül kell rekednie bármiféle ízlésen. A film minden pillanata ripacs, giccses, ízléstelen. A kritikusok egyébként a film egyenetlenségeit (ami egyáltalán nem volt jellemző a rendezőre) azzal magyarázzák, hogy a rendező nehezen tudta feldolgozni a témához való viszonyulást.
És akkor, hosszú szünet után Roberto Benigni elkészíti Az élet szép című filmjét. Egy évre rá, 1998-ban pedig Radu Mihăileanu előrukkol az Életvonattal. Azért említem együtt a két filmet, mert mindkét rendező a vígjáték műfaja felől közelít a témához. Vagyis a nevetés itt nem szatirikus, hanem egyenesen vidám, sőt, boldog. Első ránézésre mindkét rendező morálisan inkorrekt filmet készített, hiszen erkölcsi szempontból a témához rendelt bármiféle humor eleve ellehetetlenül. Mihăileanu frappánsan ki is bújik a nehéz helyzetből. A valahol Kelet-Európában élő zsidó közösség Ígéret Földjére való menetele a koncentrációs táborba zárt falu bolondjának ébren-álma. A kedves humorral átszőtt pikareszk road movie zárójelbe kerül egy pár perces vége-jelenet által. Benigni (Oscar-díjas) filmje egy olasz apa áldozatkészségét meséli el, aki az egész koncentrációs tábort egyetlen nagy társasjátékként fordítja le a fia számára érthető nyelvre, hogy megvédje őt a kimondhatatlan rettenettől. Ez a történet tehát nem álom, minden élesben megy, és a felszín alatt világosan látszik mindaz, amit az élet-halálra menő játék rejteni szándékszik. Már ettől a „játékkal takargatástól” is berzenkedik a felsőbb morál, ám amikor a film végén kiderül a happy end, illetve, hogy lehetséges az élet a holokauszt után, végképp kimegy a morális biztosíték. A film egyik kritikusa, Thomas Groh a híres adornói kijelentés („Auschwitz után nem lehet költeményeket írni.”) alapján tartja Mihăileanu filmjét hitelesnek, Benigniét pedig hamisnak. Amivel Thomas Groh és a hozzá hasonló szigorúan etikus kritikusok nem számolnak, az a hit. És a remény. Benigni a hitnek és a reménynek állított „mementót”. Hogy rendezői habitusából fakadóan a humor esztétikailag és egyébileg releváns eszköztárát használta, nem tekinthető erkölcstelennek, sem elhibázottnak. Szervesen illeszkedik ugyanis a főhős karakterébe. Úgy gondolom, többek közt ezért kapott Oscar-díjat Benigni. És megérdemelte.
