Roberto Benigni: Az élet szép / Radu Mihăileanu: Életvonat Roberto Benigni: Az élet szép / Radu Mihăileanu: Életvonat

Csaknem igaz történetek

Roberto Benigni: Az élet szép / Radu Mihăileanu: Életvonat

A gyerekkor mágikus világában a rettegés feloldásának még természetes és vitathatatlan eszköze a mese. A mesélő felnőtt elfogadja, ha sok esetben már nem is érti, hogy a mese megnyugtatja a sötét rémalakoktól rettegő kicsit, ahogy azt is elfogadja, hogy a gyermek az ő szemében gyakorta ok nélkül fél. Ez a látszólag oktalan félelem, a mumustól, a zsákos embertől, az ágy alól előbukkanó rémtől lényegében egy gyökerű azzal a szorongással, amelyet a felnőtt is érez, ha a félelmet keltő dolog, bár kézzelfogható szörnyűségében kétségbevonhatatlanul van, mégis irracionális, felfoghatatlan, olyasmi, aminek emberközpontú gondolkodásunk szerint nem lehetne lennie.

Szokványos, de megszokhatatlan az épp leköszönő századdal kapcsolatban a holokausztot nevezni meg, mint a rettenet létezésének bizonyítékát. A lágerek felszabadítása óta eltelt több mint fél évszázad sem segíthetett a sebeket behegeszteni, a borzalom ugyanolyan gyomorszorító és feldolgozhatatlan ezredszerre, mint elsőre volt, s valószínűleg így lesz ez, míg az emberiség emlékezete tart. A film, a kollektív emlékezet egyik eszköze, sem volt képes feloldást találni erre a félelemre, de arra sem, hogy végképp szem elöl tévessze, sőt, mint a beteg, aki állandóan odanyúl, ahol valami nagyon fáj, újra és újra szembesíti magát a történtekkel. Az utóbbi időben azonban két olyan film is született, amely teljesen másképp közelít a történtekhez, a mese ősi gyógyszerét ajánlja. Radu Mihãileanu és Roberto Benigni munkáit összeköti a hit, hogy a mese valóban gyógyít, és hogy a nevetés, mint az életszeretet legerőteljesebb megnyilvánulása, átsegít a borzalmakon akkor is, ha végül mégiscsak eldördül a sortűz, vagy bezárul a láger kapuja.

Mihăileanu mesélője, Slomo, aki eredetileg rabbi akart lenni, de mivel a faluban az állás éppen be volt töltve, a bolond hasonlóképpen megtisztelő szerepét választotta, a koncentrációs tábor szögesdrótja mögött mesél nekünk, kívül levőknek a zsidó közösség képtelen vállalkozásáról, hogy a tökéletes mimikri végrehajtásával meneküljenek meg a deportálástól. Ő a záloga, hogy elfogadjuk az eseményeket megindító ötletet, hiszen csakis egy bolondnak juthat eszébe ál-deportáló vonatot fölszerelni, s azt is csak ő képzelheti, hogy az orosz frontvonalon át bárki békében eljuthat az ígéret földjére. A valódi alaphelyzet, hogy tudniillik minden szempontból meséről, Slomo képzeletében élő valóságról van szó, csak a film végén lesz egészen világos előttünk. Addig Mihăileanu engedélyezi nekünk, hogy szinte gyermeki naivitással éljük bele magunkat a történetbe, csodálkozzunk és drukkoljunk, élvezzük a részleteket, a zsidó észjárás és folklór népmesei színekkel kibontakozó képét, a szép Eszter szeretkezéseit, a rabbi bölcs mondásait, még az életvonatot körülölelő természetet is. Persze nem azért, mert azt gondoljuk, mindez valóság, hanem mert a rendező már az első percekben elfogadtatja velünk a népmese hangnemét, s mert minden részletet következetesen ő is aszerint rendez el.

Mesebeli hely maga a falu, ahol a halálos veszély idején is legfontosabb dolog, hogy föl ne ébredjenek e gyerekek, ahol a Bölcsek Tanácsa dönt arról – és döntését zokszó nélkül el is fogadják –, hogy a fantom transzporton kik legyenek az áldozatok és kik a nácik, ahol azután olyannyira komolyan veszik a vállalt szerepeket, hogy Eszter apja így kiált fel, amikor a lány bevallja, hogy beleszeretett az álnémetek parancsnokának, Mordehájnak a fiába: „Nem adom a lányom egy náci fiához!” Szeretnivaló mesefigurák nemcsak Slomo és a rabbi, de a magát minden nehéz helyzetből kivágó furfangos Mordeháj, a minden férfit megbabonázó Eszter, sőt a rabbi fia is, aki tényleg kommunistává lesz a nagy kapkodásban, röpgyűlést szervez, lázadást szít, a Sabbat ünnepén mégis elfogadja Mordeháj ölelését. Amikor pedig az út – és a film – vége felé közeledve kiszállnak a vonatból, hogy a füvek és bokrok közt megtalálják a frontvonalat, igazán úgy érezzük, mintha Háry János katonái keresnék a francúz-burkus határt.

Az Életvonat nagyszerűsége abban áll, ahogyan erre a mindannyiunk által bensőségesen ismert kanavászra a rendező rárakosgatja a hétköznapi, a mese nélkül való valóság elemeit. Ez a másik valóság minduntalan bevillan, képeken és elejtett mondatokban, szituációtöredékekben, éppen csak annyira, hogy megőrizze a nyugtalanságot. Ott van a bennünk előtolakodó félelemben, az egy-egy pillanatra beálló csöndben. A mesebeli valóság és a hétköznapi, az angyali és az ördögi azonban nem érvénytelenítik egymást, épp fordítva, együtt irányítják az élet vonatát a bizonytalan végcél felé.

A román rendező filmjében az emberi (ezúttal zsidó) közösség sorsa a tét, az olasz Benignit a személy túlélésének lehetősége izgatja. Az ő izgága figuráját csak a felesége és a fia, meg néhány távoli barát és ismerős veszi körül egy alapvetően ellenséges, de legalább is tőle már békeidőben is idegen világban. Örök lázadó vándorlegényként nincs más támasza, csak a saját fantáziája, és kikezdhetetlen hite, hogy elég csak kérni, Mária végül ledobja a kulcsot az égből.

Mint Petőfi Bolond Istókja, hiszi, hogy „Míg az ember boldog nem volt, / addig meg nem halhat.” Ezért is fogadjuk tamáskodva mi, akik már szinte alig olvassuk Petőfit, annál inkább a napilapokat, s engedelmesen szajkózzuk, hogy a valóság nyomasztó, hogy jobb félni, mint megijedni, hogy minden szépítés hazugság (műértők szemében giccs) és a hazug embert ugye…

Benigni filmje azért felzaklató és botrányos, mert szétzúzza mindezeket a kliséket – ha hagyjuk bennünk is –, és részben azért sikerületlen, Oscar-díja ellenére is, mert a régi-új felfedezéshez, hogy a valóság belül van, hogy nem nekünk kell alkalmazkodni, hanem a külső világot kell saját képünkre formálni, és ehhez szükség esetén a szabadon áramló fantázia akár a koncentrációs tábort is vetélkedővé írhatja át, egy mára már erősen lejáratódott formát, az olasz komédia sablonrendszerét választotta. Ezeket a sablonokat pedig nem mindig tudja olyan zseniálisan átalakítani, mint például az esküvői jelenetben, amikor egy döbbenetes kékre festett „zsidó” lovon megérkezik a fasiszta-barokk pompázatos díszleteivel hivalkodó terembe, hogy a nyeregbe emelje árja hercegnőjét, aki az asztal alatt mászik át hozzá a sleppes menyasszonyi ruhában…

Bár a sablonok ellene dolgoznak, nem akadályozhatják meg – szép is lenne! – hogy a film végén a lágerből megszabadult kis Giosué, álmai igazi tankjának magasából teljes önérzettel kiálthassa világgá: „Győztünk!” És tényleg.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Az élet szép

    Színes vígjáték, filmdráma, háborús, romantikus, 116 perc, 1997

    Rendező: Roberto Benigni

  • Életvonat

    Színes vígjáték, filmdráma, háborús, romantikus, 103 perc, 1998

    Rendező: Radu Mihăileanu

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller