Elkésett operettszerzőnek vallja magát egy olyan korban, amikor az operett már rég kiment a divatból. A színházi előadásokon kívül számos film és rádiójáték zenéjét szerezte, emellett zongorázás közben négyjegyű számokat szoroz össze fejben. Beszélgetésünk témája egy rég kihalt „mesterség”, a némafilmeket kísérő zongoristák munkája volt.
Az európai civilizáció a 16. századtól ünnepli a Mikulást. A legújabb trend hús-vér emberré formálni őt, s mint ilyen, megmutatni a negatív tulajdonságait. Gárdos Péter Az igazi Mikulás című filmje is ezt teszi. Megfiatalítja a pirosruhás-puttonyos öregurat, és elveszi mindazon tulajdonságait, amelyek az évszázadok óta hozzárendelődtek. A koncepciót már a film szlogenje is tartalmazza: az igazi Mikulás lop, csal, hazudik. Hasonló elgondolásból született pl. Terry Zwigoff Bad Santája (2003), amelyben a főszereplő egy perverz, alkoholista, láncdohányos bérmikulás. És a felsorolást lehetne folytatni.
Rögtön belevágnék: Roman Polanski filmjének fő fegyvere, érdeme a személyesség. Elődeivel ellentétben, A zongorista nem akar a Holocaust miértjeiről tankönyv-ízű állásfoglalást szuggerálni nézője agyába. A szörnyűségeket mindenfajta szűrés, dramaturgiai dobpergés nélkül, „arcba vágva”, megdöbbentően előkészítetlen formában mutatja, aláhúzva ezzel az időszak sokkoló bizonytalanságát, reménytelenségét. Az egyetemes, könyörtelen tanulságok rémisztő polaroidja egyetlen érzékeny művészember sorsán keresztül hívódik elő a néző agyában, a dokumentarista jellegnek adva ezzel rég nem tapasztalt, torkon ragadó, hideg lírát.
