Oscar kedvenc musicalje – Robert Wise, Jerome Robbins: West Side Story, 1961

2010. április 23.

A West Side Story – minden idők legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett musicalje – 1962-ben, a 34. Oscar-gálán taszította le a korábbi első helyezettet, a Gigit trónjáról a maga 10 szobrocskájával. Azonban ezzel az eredménnyel nemcsak a musical műfajában versenyképes a Jerome Robins és Robert Wise által jegyzett mű, hiszen a mai napig mindössze három film (Ben Hur, Titanic, Gyűrűk Ura: A Király visszatér) nyert ennél több (11) Oscar-díjat.

NECS – The Budapest Conference – 2008. június 19–22.

2008. július 9.

A NECS szervezete folyamatos fejlődésben van: mára több mint 450 regisztrált tagja közül 170-en előadóként vettek részt a budapesti konferencián. Az idelátogatók összesen 32 országból érkeztek; a szervezet és a konferencia iránti széleskörű érdeklődést jól jelzi, hogy filmtudománnyal foglakozó kollégák még Brazíliából, a Fülöp-szigetekről és Hongkongból is ideutaztak az eseményre.

Barátok közt – A MAFSZ Független Film- és Videoszemléi

2006. május 15.

Ki az amatőr, ki a független, meddig amatőr az amatőr, és mikortól fogva „profi”, mitől független a független, és honnan kezdve veszíti el függetlenségét? Korántsem gondolom, hogy ezek egyszerűen megválaszolható kérdések lennének, és írásomnak nem is e bonyolult korszakjelenség feltárása a fő célja, inkább arról szeretnék rövid összefoglalást adni, hogy mi derül ki az „amatőrségről” és a „függetlenségről”, ha a MAFSZ által szervezett független film- és videoszemlékre vetünk egy pillantást.

Az apa mítosza – Asif Kapadia: The Warrior / A harcos

2003. szeptember 15.

A nemzetközi filmáramlásban is érzékelhető az a trend, melyet a zenei életben a világzenék rendkívüli népszerűsége jelez. Fedezzük fel távoli kultúrák gondolkodásmódját, találjuk meg bennük azt a spiritualitást, amit a nyugati kultúrából egyre inkább kiveszni látunk, s alakítsuk át mindezt a nyugatiak által is fogyaszthatóvá. Az egyszerűségben, a letisztultságban megmutatkozó spiritualitás és transzcendencia képviseli a fő vonzerőt, a keleti vallásokat és művészetet oly misztikusan átható meditatív jelleg. Vagy legalábbis ilyennek látjuk, ilyennek szeretnénk látni mi, nyugatiak, a keleti kultúrát.

„Tudod mi az az Ember tragédiája?” * – Rendezőportrék: Tarr Béla

2003. június 15.

Tarr Béla a kortárs magyar filmművészet meghatározó alakja – ezt valószínűleg különösebb vita nélkül kijelenthetjük. Életműve következetesen épülő, a filmalkotások valójában egy folyamatos problémamegoldási sorba rendeződnek. Ahogy azt a rendező maga is kijelentette egy vele készült interjúban, egyik film következik a másikból – mindig valaminek a megoldásán fáradozik, ami azután újabb megoldandó problémákat hoz elő. Ez a problémamegoldási „kényszer” vezet el a hetvenes évek „családi tűzfészkeitől”, a szociális kérdésekre koncentráló problémafeltárástól a filmművészet és a film nyelvének megreformálására törekvő gesztusokig, a végső lehetőségek megkísértéséig, egy átléphetetlennek tűnő határ szemrevételezéséig a Sátántangóban.

A csapatjátékos – Rendezőportrék: Sándor Pál

2003. február 15.

Az alábbi írásban a magyar filmművészet egyik legjellegzetesebb csapatjátékosáról szeretnék (csoport)képet rajzolni. A filmművészet kapcsán valószínűleg az egyik legnagyobb közhely, miszerint e művészeti ág jellegadó specifikuma, hogy kollektív munka eredménye, rengeteg közreműködőre, mindenféle rendű és rangú „művészre” és „mesteremberre” van szükség a létrejöttéhez. Sándor Pál kiváló példának látszik arra, hogy bemutassuk, miként lehet a csapatjáték a karakterisztikus, egyéni vízió hallatlanul hatékony alkotóeleme. Ráadásul több mint emblematikus, hogy a rendező alkotómódszerének eme kommunális jellege az életmű központi tematikus szervezőelve is egyúttal. Ahogyan elszántan ragaszkodik alkotótársaihoz, ugyanolyan ki/megtartó a témák, a stilisztikum, az alkalmazott szimbolika terén is. Nagyon tudatosan építkező életműről van szó, különösen a tematikus motívumokra igaz ez, amiben persze nagyon fontos szerepe van annak, hogy Sándor Pál Tóth Zsuzsa személyében lényegében állandó forgatókönyvíró-társsal dolgozott a teljes eddigi életműben.

Néhány megfestett megfontolás – Peter Greenaway: Festmények, rajzok és kollázsok ’63-’99 – retrospektív kiállítás a MEO-ban

2002. november 15.

Peter Greenaway 2002 késő tavaszán megnyílt kiállítása a budapesti Kortárs Művészetek Múzeumában, a MEO-ban, kellő izgalmat keltett a rendező ismerőinek táborában. A filmek birodalmával határos képzőművészeti tevékenységbe való bepillantás esélyéről van szó ugyanis. Azon a szerdai megnyitón magának a Mesternek a jelenléte is biztosnak tetszett, végül mégsem jött el. Vagy esetleg titokként rejtezett el a maga alkotta tér-képeken?

Az Irán-Korea tengely – 37. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál, 2002. július 4–13., Csehország

2002. szeptember 15.

A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál (KVIFF) az a hely, ahol a látogatóra elemi erővel csap le a felismerés, hogy egy igazi filmfesztivál mennyire nem „csak” a filmekről szól.

Filmtörténet tizennégy részben (XI.) – Vissza a valósághoz (II.) – Az angol free cinema és az angol újhullám

2002. február 15.

Az angol film második világháborút követő „realista” irányzatának, az úgynevezett free cinemának és az azt követő new cinemának (csúfnevén: „kitchen sink cinema” [a konyhai mosogató filmjei]) gyökerei az előző részben tárgyalt olasz neorealizmushoz hasonlóan a háborút követő társadalmi krízisben, az átalakulásra való igényben rejlenek.

Filmtörténet tizennégy részben (X.) – Vissza a valósághoz (I.) – Az olasz neorealizmus története

2002. január 15.

A filmtörténetírás bevett toposza, hogy már a film születésénél megkülönbözteti a születő művészet fikciós illetve dokumentarista jellegű törekvéseit. Teheti ezt azért is, mert a (Lumiére testvérektől eredeztetett) valóságrögzítés és (a Meliés munkásságából származtatott) fikció viszonya valóban mindig is a filmkészítők és a filmről gondolkodók érdeklődésének fontos kérdése volt. A most tárgyalandó film(stílus) történeti irányzatnak is karakterisztikus jegye a valósághoz, a történelem és a mindennapok dokumentáló jellegű megközelítéséhez való viszonya.