A nemzetközi filmáramlásban is érzékelhető az a trend, melyet a zenei életben a világzenék rendkívüli népszerűsége jelez. Fedezzük fel távoli kultúrák gondolkodásmódját, találjuk meg bennük azt a spiritualitást, amit a nyugati kultúrából egyre inkább kiveszni látunk, s alakítsuk át mindezt a nyugatiak által is fogyaszthatóvá. Az egyszerűségben, a letisztultságban megmutatkozó spiritualitás és transzcendencia képviseli a fő vonzerőt, a keleti vallásokat és művészetet oly misztikusan átható meditatív jelleg. Vagy legalábbis ilyennek látjuk, ilyennek szeretnénk látni mi, nyugatiak, a keleti kultúrát.

Asif Kapadia filmje, A harcos, több szempontból is tanulságos lehet számunkra a kelet–nyugati kultúrmix, a (világzene mintájára:) világfilm tekintetében. Kapadia indiai származású, azonban Londonban született és ott is nőtt fel. Életében először 23 éves korában utazott két hétre Indiába, hogy azután legközelebb akkor térjen vissza, amikor első rövidfilmjét, a Birkatolvajt (The Sheep Thief) készítette (ami egyébként sok nemzetközi fesztiválon szerepelt sikerrel, köztük Cannes-ban is). Első nagyjátékfilmjét, A harcost is Rádzsasztán sivatagaiban és a Himalája lejtőin forgatta, s a cselekmény kiindulópontját is keleti legenda, egy japán szamurájtörténet motívuma szolgáltatta. A forgatókönyvet azonban Kapadia és Tim Miller jegyzik, tehát, hogy úgy mondjam, alapvetően nyugati szerzők műve, vagyis elhamarkodott dolog lenne a filmet ázsiainak tekinteni. S hogy a „szellemét” keletinek tartjuk-e vagy sem, nehezen eldönthető kérdés, mindenesetre a film olyan, mint amilyen fajta spiritualitásra a nyugati néző vágyik, és amilyennek a Himalája távoli és egzotikus lejtői között bolyongó elveszett lelkek történetét képzeli.

Mindez persze egyáltalán nem von le semmit a mű tagadhatatlan erényeiből, e film nekem, mint európai nézőnek, igen fogyasztható, esztétikus formában szállítja a transzcendenciát. Olyan mitikus tartalmakkal operál, melyek számunkra is könnyen azonosíthatóak, a szimbólumrendszere is könnyen követhető, az alapértékek pedig, melyre mitológiája épít, ahogy mondani szokás: egyetemesek. A történet röviden összefoglalható: Lafcadia, egy közelebbről meg nem határozott, ámde feudalisztikus-hadúri rendszer katonája, a japán szamurájok indiai megfelelője. Életfogytig ura szolgálatára kötelezett harcos, aki az adót rendetlenül fizető falvakban menetrendszerűen mészárolja a szerencsétlen parasztokat. Az egyik küldetés teljesítése során azonban látomása támad, aminek hatására úgy dönt: felhagy kegyetlen mesterségével, visszatér szülőfalujába, a hegyek közé, hogy a fegyverektől távol, parasztként éljen tovább. Gazdája persze mindezt nem hagyja szó nélkül, katonáit a hűtlen harcos után küldi, kik Lafcadiát már nem találják, de helyette elhurcolják a fiát, akit később a tömegben rejtőző apja szeme láttára gyilkolnak meg. Az összeomlott Lafcadia hosszú sivatagi bolyongás után – melynek során egy árva fiú lesz egy időre az útitársa – mégiscsak eljut a megtisztulás és a vezeklés földjére, a látomásában korábban megjelent hegyek közé.

A film mindvégig – minden figyelmet elterelő hadművelet ellenére – az apa-fiú, szülő-gyermek kapcsolat-ról szól és ebből vezet le minden további következtetést, tanulságot. Ebből bontja ki a hagyomány, az élet és a spiritualitás metaforáit egyaránt. A főcím alatt a harcost, Lafcadiát látjuk szablyájával gyakorlatozni a sivatagban egy fa alatt, majd rögtön az első jelenetben ezt játssza újra Lafcadia fia, aki tőrével egy kiszáradt fatörzsnél gyakorolja a célba dobást. Az első jelenet apa és fia vi-szonyát exponálja, az apa: aki továbbadja a hagyományt (a nagyapa tőrének jelképes átadása), a fiúból harcost nevel, hiszen olyan világban élnek, ahol úgy tűnik, ez az egyetlen lehetséges út (harcos világukban feleség-nek/anyának nyoma sincs).

A látomás, mely a soron következő véres leszámolás alatt jelenik meg Lafcadia előtt, a fiával kapcsolatos, hiszen arra a kislányra emel éppen kardot, akin a fia nyakláncát látja meg, s ez az, ami megszüli benne az elhatározást: soha többé nem nyúl fegyverhez. A megelőző jelenetben Lafcadia fia tulajdonképpen „megmenti” ezt a kislányt – egyrészt az utcagyerekektől, másrészt nyaklánca odaajándékozásával a későbbi haláltól – vagyis a fiú jó cselekedete irányítja később az apa tettét is. Mintha a fiú próbálná megmenteni az apa lelkét, hogy kimenekítse őt az örökös öldöklés világából. A harcos fejét követelő uraság előtt a fiú ismét megpróbálja majd menteni az apját, amikor azt vallja, hogy a levágott fej, melyet a katonák hoztak, az apjáé, remélve, hogy ezek után Lafcadiának lesz esélye elmenekülni, nem erednek a nyomába. A fiút azonban meggyilkolják – halálát közvetve a hagyomány okozza, hiszen a nagyapa tőréért ment haza, amikor a katonák elfogták –, Lafcadia összeomlik. A sivatagi bolyongás során – ismét csak – a fia, annak szelleme menti meg (az ő alakjának látomását követve képes elindulni az összeomlott apa, s így menekül meg az őt követő harcosoktól), majd pedig mintha a fiú szelleme öltene testet Riazban, a szökött rabszolgafiúban, akinek valószínűleg éppen Lafcadia ölte meg a szüleit, de aki mégis apjaként követi őt a vándorlás során. Fiának szelleme és Riaz figurája a végső leszámolás jelenetében is összekapcsolódik, hiszen az élet iránt közömbösnek látszó Lafcadia végül csak úgy képes fegyvert emelni üldözőjére és egyben fia gyilkosára, hogy az a döfés egyszerre menti meg Riaz életét és bosszulja meg saját fia halálát.

A fehér gyolcsba öltözött vezeklő bűnös zarándoklata a sivatagon át a megtisztulást jelentő hegyek felé legalább annyira része az európai hagyományvilágnak, mint amennyire egységet alkot a kelet misztikus atmoszférájával is. A történet sok tekintetben em-lékeztet a bosszúálló westernre is, Sergio Leone szelleme több jelenetben igen határozottan ott kísért (például Lafcadia és Riaz találkozása a sült krumpli árusnál), John Ford nem kevésbé.

A szikár, sok vizuális metaforával dolgozó film párbeszédek helyett sokszor inkább a remek opartőri munkát dicsérő nagytotálokra bízza magát. Az elsőre talán kihagyásos szerkezetűnek tűnő elbeszélésmódról második nézésre még határozottabban derül ki, hogy milyen sokat bíz a szimbólumokra, a képi ismétlődésre. A kevés párbeszéd szükséges kísérője az, hogy a szerep-lők viszont rendkívüli kifejező erővel tudjanak jelen lenni a vásznon. A főszerepet alakító Irfan Khan megtalálása és kiválasztása a szerepre valószínűleg az egyik legfontosabb és legszerencsésebb döntés volt, amit a készítők hoztak.

A sok keleti motívum és az indiai nagytotálok ellenére számomra ez a film mégis egy európai, nagyközelikre építő filmet juttat az eszembe: a Dardenne testvérek alkotását, A fiút. Ott is, itt is egy-egy apa pokoljárásának, gyásszal való küzdelmének vagyunk tanúi, egy olyan zarándoklatnak, melynek a végén a küzdelem jutalma, valamiféle viszonylagos megnyugvás vár. Mindkét film azt bizonyítja: egyszerű történetet kitalálni egyáltalán nem egyszerű (mert úgy tűnik, mintha már mindet kitalálták volna). Ha mégis sikerült, a következő probléma, hogy nagyon nehéz egyszerűen elmesélni, mert az bölcsességet, önmérsékletet, a bonyolult meghaladását kívánja. S talán éppen a bölcs mértékletesség az, ami leginkább „keletivé” teszi Kapadia univerzális filmjét.