Két és fél órás, gyönyörű tájképekkel teletűzdelt alkotás apákról és fiúkról, hegyekről és tehenekről, városról és természetről, célokról és céltalanságról. Szép élmény, szép képekkel és szép történettel.
Felix Van Groeningen előző filmje, a Csodálatos fiú központi témájául szolgáló apa-fiú kapcsolatot továbbgondolta, és feleségével, Charlotte Vandermeersch-sel mellészerkesztett még egypár kérdéskört, két és fél órássá növelve a játékidőt. Legnagyobb meglepetésünkre azonban többé-kevésbé elbírja, hogy sok mindenről tudjon egyszerre beszélni (vagy legalábbis jobban, mint a legtöbbek ilyen helyzetben), ennek gyümölcseként pedig A nyolc hegy el is hozta Cannes-ból a zsűri nagydíját.
A Paolo Cognetti regénye alapján készült film cselekménye lassan, de biztosan bontakozik ki: a családjával Torinóban élő, tizenhárom éves Pietro egy nyáron a Dolomitok hatalmas csúcsai közé megy nyaralni. Összeismerkedik a szintén tizenhárom éves, marhapásztorként dolgozó Brunóval, akivel aztán csodálatos hónapokat élnek át közösen, amíg Pietrót vissza nem hívja a magány rémével fenyegető iskola és a füstös nagyváros. A nyarakat ezután rendszeresen együtt töltik a gyerekek, Pietro apja pedig megtanítja mindkettejüknek a hegymászás fortélyait. A rendkívül szoros kapcsolat azonban idővel fellazul a fiúk között, évtizedek telnek el úgy, hogy alig kommunikálnak egymással, mígnem egyszer a harmincas évei elején járó Pietro ismét fel nem keresi a hegyi falucskát, hogy birtokba vegye családja omladozó hegyi kőkalyibáját. A felújítási munkálatokhoz az időközben kőművessé váló Bruno segítségét kéri. A gyerekkori barátság ismét újult erőre kap, és kettejük élete végérvényesen egymásba fonódik.
Amint említettem, a film több mindenről is szól egyszerre. Az első negyed óra alapján azt mondhatnánk, hogy Pietro és Bruno barátságának kérdésköre lesz a figyelem középponjtában, amit remekül támogat Pietro lírai és személyes narrációja. Megismerkedünk a két különböző társadalmi osztályból származó gyermekkel, akik – talán az egymásra utaltságuk, talán az egymás számára egzotikumot jelentő személyiségük miatt – összebarátkoznak, hogy aztán a nyár végén különváljanak, és tűkön ülve várják az ismételten együtt töltött időt.
Aztán egyszer csak bejönnek a képbe az apák: kiderül, hogy sem Brunónak, sem Pietrónak nem felhőtlen a kapcsolata az apjával. Mivel a történet utóbbi szemszögéből artikulálódik, így az ő viszonyáról többet van szó, ám az – meglepő módon – nem lesz ettől árnyaltabb. A fel-fel villanó életképek alapján zajló történetmesélés alapvetően nagy hangsúlyt fektet a narrációra, és ennek a feladata kellőképpen megindokolni Pietro későbbi döntését. Ezt becsülettel el is végzi, ám kicsit érzékletesebbé is lehetett volna tenni több, ezt tematizáló jelenet beékelésével. Így csupán megértjük, viszont kellőképpen át nem érezzük Pietro és apja kapcsolatának drámáját. Ám a sok egyéb történés nem is hagy helyet további jelenetek beékelésére, ráadásul a film nem csak erről hivatott szólni, így végül is érthető e „hiányosság”.
Aztán ahogy halad a játékidő, a gyerekekből felnőttek lesznek, és a problémák is megnőnek, megsokszorozódnak. Pietro nem elégedett választott hivatásával, Bruno pedig még meg sem találta azt, munkáról munkára vándorol, család és célok nélkül. Az évtizedek közben elválasztották egymástól őket, ám egy közös ügy – a hegyi kőkalyiba – ismét összehozza, sőt, össze is kovácsolja őket. Ezután Pietro rendszeresen visszatér a közös felújítási munka után közösnek nevezett házikóba, hogy a városi bezártságból kiszakadva, magát a természetbe vetve élhesse meg a szabadságot, és az „autentikus élet” eszképista eszméjét.
Ez pedig egyből a negyedik, immár kevésbé személyes, inkább filozofikus síkot hozza be a történetbe: a természet és ember viszonyának kérdéskörét. Ez, tekintve, hogy alapvetően egy életrajzi filmet, nem pedig egy szimbólumok segítségével absztrahált filozófiai tanmesét nézünk, nem tud megjelenni karakterek, párbeszédek vagy szituációk szintjén, így a képiségre hárul a feladat, hogy gondolatokat ébresszen e tekintetben. A film ezt kifogástalanul teljesíti: míg a Dolomitok a természet meleg színeivel, sárgával, bordóval, zölddel, barnával rendelkeznek, addig a városi képeken szürkés-sötétkékes színvilág dominál. A hegyi felvételek egyáltalán nem tartalmaznak vertikális vagy horizontális egyeneseket, kizárólag átlókat és íveket, viszont a városi jelenetek hemzsegnek a vertikális és horizontális vonalaktól, az emberek bezártságát éreztetendő. A Dolomitokban a kamera alulról vagy felülről veszi a szereplőket, a városban szemmagasságból.
Ezek persze csak a legnagyobb kérdéskörök, melyeket a film tematizál, emellett számtalan további gondolat felvethető a történettel kapcsolatban. Jogos is lehet a kérdés: hogy bírja ezt mind el egyszerre a Nyolc hegy? Merthogy ezek közül egy, vagy ha megengedőek szeretnénk lenni, kettő is elég, hogy rendesen, árnyalt mondanivalóval rendelkezzék egy film, különben fennáll a veszély, hogy sok mindenről akar szól, ám mindegyik csak a levegőben fog lógni. Van Groeningen Csodálatos fiúja remek példa erre: ott a különféle síkok sokkal inkább takaréklángon voltak tartva, így a végeredmény egy rendkívül részletes tabló lett az apa-fiú-drog hármasságról.
A Nyolc heggyel kapcsolatban a válasz az, hogy igen, elbírja a film, mégpedig két ok miatt. Az egyik a hossza: a 147 perces játékidő még a film alapvetően lassú tempója ellenére is sok mindennek teret enged (egyébként itt is van egy hibának felírható dolog: meglehetősen sokszor van vége a filmnek, ami inkább értetlenkedésre és fáradásra ingerel); a másik pedig a már említett, fel-fel villanó életképek segítségével zajló történetmesélés, amit remekül tart össze a narráció. Így igazából bele-beleereszkedünk Bruno és Pietro egy-egy életszakaszába, az egyes pontok közti ellipsziseket pedig összerántja a narráció; ezáltal még a tömörítés és kihagyás ellenére is szinte teljes és jól kidolgozott képet kapunk a két karakter életéről.
Mert az élet maga is ilyen. Hömpölyög szép komótosan, nem szól semmiről, csupán történnek benne dolgok, akadályok képződnek és tűnnek el hirtelen vagy lassan, emberek jönnek-mennek, helyszíneken forgunk. Vagyis az élet mindenről szól, mert sok minden zajlik egyszerre, és ez a sok minden egyszerre a világnak tűnik számunkra. És igazunk is van, hiszen ez tényleg a világ, a mi világunk, ami mozgásban van. Mint ahogy a világ egésze is.
