Lukas Dhont kétségkívül a belgák Xavier Dolanja. A fiatal rendező már 2018-ban belopta magát a cannes-i zsűri szívébe: az Un Certain Regard szekcióban debütált Lány című elsőfilmje Arany Kamerát vitt haza, három másik díjjal együtt. Az idei fesztivál fődíjával kitüntetett filmje az előzőhöz hasonló érzékenységgel készült, és ugyanazzal a szelídséggel mászik a néző bőre alá.
A 13 éves Leo (Eden Dambrine) és Remi (Gustav De Waele) legjobb barátok, abban az életszakaszban, amikor ennek a titulusnak mindennél nagyobb rangja és jelentősége van. Valósággal elválaszthatatlanok, szinte árnyékai egymásnak, olyan játékaik vannak, amiket csak ők értenek, ugyanabban a tempóban hajtják a biciklit, együtt fekszenek le, együtt ébrednek fel. A két fiú a belga vidéki idillben tölti az ötödik osztály előtti utolsó nyarat, olyan magától értetődő szimbiózisban, amiben csak a gyerekek tudják. A szüleik biztosította támogató, szeretetteljes közegben lehetnek azok, akik – semmit sem kell megjátszaniuk. Az iskola beköszöntével azonban valami megváltozik, a kettejük közti intimitás gyanús a hozzájuk képest kevésbé ártatlan külvilág számára. A többi gyerek azt állítja róluk, hogy melegek, s míg ez Remit látszólag nem zavarja, Leóban lavinát indít el. Az iskola teremtette új élethelyzet távolságot ékel a fiúk közé, ez pedig tragédiához vezet.
Lány a tükörben – Lukas Dhont: Girl / Lány
Számos comig-of-age film vissztérő motívuma a tükör, amiben a serdülőkorban járó főhős elégedetlenül szemléli saját testét. Ezt teszi a Lány című film főszereplője is, annyi különbséggel, hogy ő nem testének egy jobb verzióját szeretné látni, hanem a teljesen ellenkezőjét: fiú helyett lányt. A film számos Cannes-i díj után Lukas Dhont Belgium idei Oscar-jelöltje.
Dhont Angelo Tijssens forgatókönyvíróval állt össze, hogy az identitást, a szexualitást és a barátság témáját díszletként használva a felnövés elkerülhetetlen fájdalmáról beszéljen. Elsősorban Leo karakterén keresztül tapasztaljuk meg az identitáskeresés és a nemi szerepek konfliktusát, vele megyünk végig a film cselekményét felölelő egy éven. Leo barátja iránti csodálatatát felváltja a kétely, az identitáskeresés és a nemi szerepek képlékenysége okozta szorongás. Ezt erősíti fel az iskolában megjelenő fizikai és verbális erőszak, amelynek itt is fontos szerepe van, de a film korántsem e köré szerveződik.
A rendezőt elsősorban a gyerekkor és a kamaszkor közti vékony vonal érdekli, a gyermeki paradicsomból való kiesés állapota. Leo és Remi egyszerre testvéri és romantikus viszonyába kígyóként kúszik be a megfelelési kényszer, a szégyen és a büszkeség, kapcsolatuknak pedig váratlan tragédia vet véget. Míg Remit látszólag nem érdekli, hogy mit gondol róla a külvilág, Leónak egyik pillanatról a másikra csak azt kezd el számítani, és minden eszközével próbál férfiassá és sebezhetetlenné válni. Meztelenségét és pozitív értelemben vett gyengeségét a hokimez páncélszerű öltözetével és a sport biztosította maszkulinitással próbálja takarni. Nem sír, nem beszél az érzelmeiről, eltaszítja magától barátját, ezáltal visszafordíthatatlanul elkezd felnőni.
Ahogyan a Lányban, a Közel esetében is egy ízig-vérig hiteles, nagyon élő, már-már tapintható világ jelenik meg. Dhont kétségtelen erőssége a színészvezetés, az, ahogyan színészei nonverbális eszköztárát csúcsra járatja. A Leót alakító Eden Dambrine arca egyszerre angyali és közönséges, személyisége nyitott és kíváncsi, de mégis végtelenül zárkózott. Dambrine tehetsége karakterének Remi anyjával (Émilie Dequenne) való viszonyán keresztül domborodik ki igazán: Sophie és Leo viszonya a film második felének gerince, egyszerre végtelenül bensőséges és ellentmondásokkal teli viszonyuk csodálatos ívet ír le, és a film végén katartikus feloldást kap. Leónak hosszú és nehéz utat kell bejárnia, hogy megértse a benne zajló folyamatot, és hogy egyfajta feloldozást nyerjen saját magától.
A Közelben a párbeszéd háttérbe szorul, a külső és belső történések gesztusokba és nézésekbe sűrítődnek, a két színész pedig kíválóan dolgozik ezzel a leszűkített eszköztárral. Minden a nézői percepció függvényévé válik, ez különösen igaz a két szereplő nemi identitásának megítélésére. A film mégsem a szexualitásról szól, a fiúk közti szerelem lehetősége azonban végig egyfajta kíváncsi bizonytalansággal tölti el a nézőt. Dhont a felnövés egyetemes élményét, az identitás örök keresését, az ártatlan, tiszta szeretet elmúlásának tragédiáját önti szofisztikáltan komponált képekbe.
Ez az alapvetően érzékeny és költői ábrázolás viszont gyakran giccsbe fordul, az erős metaforák (a természet és Leo életének szimbiózisa, az erős piros szín megjelenése, a fiú kezéről csak a film végén lekerülő gipsz), a csendes jeleneteket túlharsogó klasszikus zene kettőse túlzásnak hat. Szavak helyett inkább könnyekkel fejeződik ki a gyász, ez a fajta érzelgősség pedig sokszor hatásvadásszá és önismétlővé válik – többek közt ezek miatt érződik a két órányi játékidő valóban két órának. A Közel ezekkel együtt is fontos film, a most 31 éves Lukas Dhontnak pedig bőven lesz még ideje bizonyítani.
