A West Side Story című musical-klasszikus hazai változatának ígérték a Poveste de cartier (Lakónegyedi történet) című filmet. Nevezzük inkább próbálkozásnak, ugyanis az említett musicallel csak a Maria című dal Ramona névre adaptált (Ramona, Ramona, Ramona…) változata és a történet hasonlósága rokonítja. A színvonal, az ötletesség és az igényesség kevésbé.

A történet önmagában nem újdonság, a Rómeó és Júlia sokadik feldolgozása: két fiatal, Vio (Sorinel Copilul de Aur) és Ramona (Monica Merişan) egymásba szeret, de ellenséges családok/táborok tagjai, akik megpróbálják őket szétválasztani, ők pedig végül – ha már nem lehetnek egymáséi, meghalnak. A szerelmesek történetéről és a tömbháznegyed fontosabb eseményeiről egy helyi kalózrádió értesíti a lakókat (és a nézőt), híradósan rövidre fogva az események keretének bemutatását.

A román kultúrközeg szégyenfoltként tartja számon a manele-zenét, de attól, hogy megpróbálja letagadni, még mindig a tömbháznegyedek lakóinak a kedvence marad, ráadásul ez lehet az az elem, ami igazán különlegessé tehet egy musicalkísérletet. Vannak már rock-operák, jazz-alapú és pop-alapú musicalek; a manele újdonság lenne ezen a téren.

Ráadásul természetesnek tűnhet, hogy a bukaresti tömbháznegyedbe helyezett történet zenéje manele, hisz ez felel meg a környezetnek (az már más kérdés, hogy a musical rendszerint nem tartja számon a zenei műfaj megválasztásakor, hogy egy adott környezetben mi a jellemző). Az pedig, hogy egy népszerű maneleénekes játssza a férfi főszerepet, pedig egyenesen telitalálat. Bonyolódik a helyzet viszont a klipjelenetek és a koreográfia kidolgozásakor, hisz azok is az adott zenei műfajnak felelnek meg, például – ha már a West Side Story-val példálózunk, abban a musicalban normális, hogy jazzbalettet táncolnak a dalok éneklése közben.

De mi jellemzi a maneleklipeket? Rendszeresen szórakoztam azon, hogy a blues-énekesnők klipjeinek stílusától, Kylie Minogue-os pörgésen keresztül egészen az 1930-as évek jazz-öltözékéig minden fellelhető a manele eszköztárában. Ez a lecsójelleg – nem tudom eklekticizmusnak nevezni – rányomja a bélyegét az egész filmre. Ha már az alaptörténet meg van írva, a stílus változik állandóan.

A két főszereplő munkahelye jó alkalmat nyújt a film készítőinek, hogy nagyjából kreatívan helyezzék el néhány dal előadásának a helyszínét: egy dalt például a perecet sütő lányok (a főszereplő lány kolléganői) tánca kíséri indiai módra, egy másik alatt pedig a pincérek (a hősszerelmes fiú kollégái)táncolnak kendőt lobogtatva. Viszont ezen túl – a műnépdalos/maneles hagyomány szerint kevésbé ötletesen – az énekesek szenvedését kifejező „jaj a szívem”-, „jaj, a fejem”-, „fogd a kezem”-mozdulatokra épül a koreográfia.

A dalokat és előadásmódjukat egyébként kevés kritika érheti, ugyanis a vártnál jóval kevesebb a zenei betét, főleg ahhoz képest, hogy zenés filmnek szánták az említett alkotást; annál több kekeckedésre ad okot a profi színészek amatőr főszereplőkhöz hasonlatos felületes játéka és a bandák közötti ellentétét bemutató történeti szál hanyagolása. Plusz pontot jelenthetne a két viccesnek szánt szereplő, akik viccesnek tűnnek, de néhol annyira erőltettek a poénjaik és annyira arctalanok, hogy ők is elvesznek ebben a szappanopera-szintű musical-feldolgozásban. A próbálkozás érdekesnek ígérkezett, kár, hogy sikertelen a befejezés és a film végül csak Sorinel Copilul de Aur rajongótáborát szólítja meg; ez számban nem kevés, de az biztos, hogy ehhez a táborhoz, e film miatt, újabbak nem fognak csatlakozni.