Van egy applikáció, amelyik megmondja, hogy mikor lehet kimenni pisilni egy film alatt úgy, hogy ne maradjunk le semmi fontosról. Az Egyenesen át alatt bármikor kimehetünk, sőt, a filmnek mind a 110 percet a vécén tölthetjük. Lehet, hogy jobban járunk.
Olyannyira felgyorsult Hollywoodban a „ki tud feleslegesebb folytatást/remake-et gyártani” verseny, hogy már lassan nem lehet, de nem is kell tájékozódni közöttük. Valamikor nemrég, sunyiban, észrevétlenül egész egyszerűen új időszámítás kezdődött a moziban, és már nincs értelme ugyanazokat az értékeket keresni, sőt számon kérni az Amerikából felénk özönlő pixelhalmazon. Valamiféle perverz kíváncsiság persze hajthat minket, amikor leülünk összehasonlítani egy mostani filmet egy 27 évvel ezelőtti eredetijével, de nagyon nehéz igazi következtetéseket levonni ebből az összehasonlításból, mert már teljesen más logika szerint, más technológiával (s talán más közönségnek) készülnek a mozgóképek. És noha a folyamat látszólag ugyanaz (stúdió legyártja az aktuális mozit, a forgalmazó moziba küldi, a mozi megpróbál minél több popkornt eladni vetítések előtt, a néző pedig bámulva ropogtatja a filmet és a pattogatott kukoricát), mégis valahogy a végeredmény, a szájíz, amivel kijövünk a teremből, teljesen más. Lassan elfogy az a remény, hogy „a következő biztosan jobb lesz”, a képek eltűnnek a darálásban, és csak az látszik, hogy már az a minimális műgond sincs meg, ami azért a még nagyon átlagos futószalag-zsánermozikban is megvolt (még a 90-es években is), és amitől egy film megnézése nem ér fel egy arculcsapással vagy azzal az érzéssel, hogy idődtől, pénzedtől egyaránt megfosztottak. (De lehet, hogy csak én kezdek öregedni.)
Ha valaki nem látta volna az eredeti Flatlinerst: néhány orvostanhallgató halálközeli (vagyis inkább halál utáni) élményekkel kezd kísérletezni. Mesterségesen megállítják egymás szívét, majd pár perc után visszarántják az életbe a „pácienst”, hogy az meséljen nekik arról, hogy mit látott a fehér fényen túl. A halálutazók jókedve az újjáéledést követő eufória után viszont nagyon hamar lelankad: az elnyomott lelkiismeret így vagy úgy testet ölt, és egyre brutálisabban kezd kísérteni. Namostmár, a film nem is kezdődik túl rosszul (habár egyes színészek – James Norton – parafadugó izgalmasságú játéka nem sejtet túl jót), és az első negyedórában még simán lehetne belőle egy közepesen izgalmas, élet-halál közti küszöbről, orvosi és kutatói felelősségről szóló valami. De aztán elkezdődnek a borzalmas, halál utáni állapotot megmutatni akaró CGI-szekvenciák, meg az olcsó ijesztgetések, meg a sematikus zenék előtérbe tuszkolásai, sőt, még a borzalmas színészi játék potméterén is sikerül még egy-kettőt tekerni – s ha ez nem lenne elég, már a sarkon ólálkodik a Tanulság, nemcsak nagy Tével, hanem teljesen nagybetűvel: TANULSÁG, miszerint – értsd és mondd – a lelkiismerettől még halálod után sem menekülsz, sőt, úgyhogy jobb ha vállalod a felelősséget, de az sem elég, mert előbb magadnak is meg kell bocsátanod. Na.
Igazából hálásnak kellene lennem az ilyen filmeknek, mert ilyenkor jogosan lehet mindenféle Hollywooddal kapcsolatos frusztrációtól írásban megszabadulni, sőt, még azt a magas labdát is lecsapták nekünk, hogy a film címe már megint ironikusan reflektál a minőségére: tudniillik egy flat line, azaz sima vonal, dramaturgiai zéró, folyamatos EKG-sípolás csak, ki lehet kapcsolni a gépet, mert az agyhalál rég beállt. Ha legalább pulzusa lenne, akármilyen sötét és bűzlő, szégyentelen esztétikai regiszterekben, akkor jobb kedvvel lehetne szidni is, így viszont nem marad semmi, csak a tökéletes, sima egyenes vonal, a nagy semmilyenség. Az alagút végén lévő sötétség.
Egy bravúrja azért van a filmnek: sikerült jelen sorok megírásáig 0, azaz zéró szinten tartania magát a Rottentomatoes kritika-aggregátor honlapon. Hirtelen nem is ugrik be más film, amit ennyire egyhangúan totálisan nullára értékelt volna az egyetértésről egyébként nem túl híres nemzetközi kritikusközösség. Nem mintha mérvadó lenne, de ekkora semmi: az már valami!
