A Curtiz a felszínen Hollywood egyik legjobb filmjének forgatásáról, a felszín alatt pedig az egyik leghíresebb magyar-amerikai rendező lélekrajzáról szól.
A 21. század átlag moziközönsége talán már a Casablanca című filmmel is csak popkulturális utalásként találkozott, annak magyar származású direktoráról, Michael Curtizről (azaz születési nevén Kertész Mihályról) pedig előfordulhat, hogy még ilyen formában sem hallott. Holott földink igazán jelentős karriert futott be a tengerentúli filmgyártás történetében. Pályáját Magyarországon kezdte még a némafilmes időszakban, később pedig Ausztriában és Németországban is dolgozott, ám az igazi sikert az amerikai álomgyár hozta el neki, ahol a 20-as évek végétől az egyik nagystúdió, a Warner Bros. szerződéses rendezője volt, professzionális iparosként pedig a létező összes filmműfajban kipróbálhatta magát. Filmográfiája több mint százhetven tételt számlál, ezek között pedig éppúgy akad kalózos kalandfilm (Halálfejes lobogó), film noir (Mildred Pierce), vagy horror (A panoptikum rejtélye), mint karácsonyi musical (Fehér karácsony), vagy éppen western (Jó fiú és rossz fiú). Maradandó művészeti alkotásnak azonban a temérdek tucatfilm közül csupán egyetlen rendezése, a Casablanca bizonyult, mely egyszerre jelenti a hollywoodi melodráma csúcsát és a 40-es évek amerikai filmgyártásának egyik legmerészebb vállalkozását, mind politikai, mind pedig gyártási szempontból. Ebbe a folyamatba enged most betekintést a Curtiz, amelynek mozis forgalmazása már csak azért is okot adhat az örömre, mert talán többen meg(újra)nézik miatta a klasszikus Hollywood megkerülhetetlen mérföldkövét.
A Casablanca bonyodalmakkal telített forgatása azonban csak az eredetileg kisképernyőre készült Curtiz sztorijának háttereként van jelen, a film – ahogy az a címből ki is következtethető – inkább Michael Curtiz figurájára összpontosít. Az elsőfilmes rendező, Topolánszky Tamás Yvan megfontolt módon nem egy ember teljes élettörténetét akarja tehát belesűríteni abba az alig több, mint másfél órás játékidőbe, amennyi a tévéfilmes keretek közt a rendelkezésére áll, csupán Curtiz – szakmailag és magánéletileg is – legérdekesebb pár hónapját ragadja meg. A kiváló forgatókönyvnek köszönhetően viszont elejtett mondatokból, apró mozzanatokból az addig tartó útról is kaphatunk valamiféle képet. Például kiderül, hogy 42-ben az Amerikába szakadt Kertésznek igen komoly problémát jelentett, hogy képtelen volt segíteni Budapesten ragadt húgán, akit aztán később Auschwitzba deportáltak. De megtudhatjuk azt is, hogy a klasszikus hollywoodi rendezőlegendának szintén komoly válságot okozott, hogy nem tudott kitörni a skatulyából, amelyet az amerikai filmgyártás futószalagjához való vérprofi alkalmazkodása ragasztott rá.
Topolánszky és a nagyjátékfilmes terepen még szintén kezdőnek mondható Bak Zsuzsanna forgatókönyvíró remekül érzékeltetik, hogy a Casablanca elkészülte legalább akkora mérföldkőnek számított Michael Curtiz életében, mint amekkorának a filmtörténetben. Hollywoodban a Casablanca volt az egyik első film, amely nyíltan bírálta a náci Németországot, és szembeszállt a fasizmussal, ezáltal pedig Curtiz egyfajta személyes elégtételt is érezhetett otthon maradt rokonai elhurcolásáért. Karrierjét tekintve a világhírű melodráma a „korrekt iparos”-címkét is lemosta Curtizről, hiszen többszöri jelölés után ez a mozi hozta el neki a várva várt Oscar-díjat. Nem törölte el azonban kérlelhetetlenül zsarnoki személyiségét, amelyet Topolánszky és Bak ugyanúgy nem rejtenek el a nézők elől, ahogy a direktorikon pozitív megnyilvánulásait. A Curtiz egy pillanatig sem szépeleg, vagy homályosítja el a nosztalgia kedvéért a múlt sötét oldalát: könyörtelenül ábrázolja, hogy Michael Curtiz épp akkora hatalommániás szexuális ragadozó lehetett a 30-as, 40-es és 50-es években, mint amekkora napjainkban Harvey Weinstein vagy éppen Kevin Spacey voltak. Igazi háromdimenziós karaktert kap tehát Curtiz, az őt játszó Lengyel Ferenc pedig ki is hozza a szerepéből a maximumot. A Curtizre külsőre meglepő módon hasonlító Lengyel nemcsak a stábtagok durva alázását, vagy a pályakezdő színésznők szereposztó díványra való felfektetését hozza hitelesen, de a rendező érzékeny oldalát is, ami a múltjával való vívódáskor és a New Yorkban hagyott családja miatt érzett, de mélyen elnyomott bűntudat felszínre törésekor villan meg.
Lévén pedig, hogy a Casablanca többek között arról is híres, hogy Amerikába emigrált színészek garmadájából került ki a szereplőgárdája, cseppet sem válik zavaróvá, hogy a Curtiz egy angolul beszélő magyar film. Lengyel Ferenc vagy a kor egyik ikonikus, szintén magyar származású színészét, Szőke Szakállt alakító Gyabronka József fülsértő akcentusa nem elvesz, hozzáad az élményhez. Akár a tény, hogy az alkotók inkább mellőzték a lehetőséget, hogy a Casablanca valódi sztárjait, Bogartot és Bergmant is komolyabban bevonják a cselekménybe. Őket szerencsére csak néhány jelenet hátterében, homályosan látjuk, így nem kell attól tartanunk, hogy egy magyar színész próbálná meg eljátszani az utánozhatatlan Bogie-t.
Az viszont már kár, hogy Topolánszky – vélhetően hasonló biztonsági okokból – a hollywoodi sztárok mellett az ottani atmoszférát is teljesen kispórolja a Curtizből. Mivel a film itthon forgott, tévés költségvetésből, az a lehetőség nyilvánvalóan nem nagyon jöhetett szóba, hogy a stúdióbelsők, irodák és a Casablanca díszlete mellett felvezető inzerteket is lássunk a Sunset Boulevard-ról, a Warner-stúdió nyüzsgéséről, vagy akár a nagy Kertész Mihály Los Angeles-i otthonáról. Ehelyett be kell érnünk a képzelőerőnkkel, hogy elhiggyük, az, amit nézünk, valóban a 40-es évek Amerikájában történik. Ha viszont ez sikerül, garantáltan érdekfeszítő időutazásban lehet részünk, ami végül nem oda került, ahova készült, hanem ahova való, és ahova egy filmnek kerülnie is kell, ha az egy A-listás rendezőről szól: a nagyvászonra.
