„Először az 1945 előtti magyar hangosfilmekkel kezdtem el foglalkozni. Innen vezetett az út a némafilmekhez, mert a filmfelújítás során azok a filmek élveznek előnyt, melyek nagyobb veszélyben vannak. Minél régebbi film, annál nagyobb kincs, és annál veszélyeztetettebb, mert megsemmisülhet.”
Hogy kezdtél el régi filmekkel foglalkozni, illetve hogy jutottál el a kolozsvári némafilmekig?
A filmrestaurálás miatt ástam bele magam jobban a magyar némafilm korszakába. Aztán belefogtam egy nagy munkába, melynek sajnos még mindig nem látom a végét, egy filmográfián dolgozom a magyar némafilmre vonatkozóan; jelenleg az adatgyűjtés munkáit végzem, amikor van rá időm. Így kezdtem el ezzel az időszakkal foglalkozni, egyrészt a filmek felújítása kapcsán, másrészt a dokumentáció végett, mert egyik a másik nélkül nem létezik. Ha nincsenek filmek, amit az ember megnézzen, nem lehet az egész korszakot megérteni, és nem lehet restaurálni, ha az ember nem ismeri a filmmel kapcsolatos dokumentumokat, a korabeli sajtóanyagokat.
Az utolsó éjszakával az volt a probléma, hogy amikor megérkezett, nem tudtuk sem a címét, sem a rendezőjét, sem azt, hogy mikor gyártották. És senki sem tudta. Nyilván a németek még kevésbé, csak azt tudták, hogy magyar, de azt mi is tudtuk, mert Berky Lili meg Fekete Mihály nem játszott külföldön, Fekete Mihály pedig csak kolozsvári filmben szerepelt, ezért az is biztos volt, hogy kolozsvári film. Ekkor kezdődött a nyomozás, melynek szálai Janovics Jenőhöz vezettek. A restaurálás során sokszor megnéztem a filmet, s egyre jobban tetszett, elütött az általam ismert korabeli magyar filmektől, puritánabb volt és drámaibb. Talán ezzel magyarázhatom, hogy elkezdtem Janoviccsal foglalkozni. Janovics kulcsszerepet játszott a magyar filmtörténetben, az ő filmműhelyében indult a legnagyobb magyar filmrendezők (Korda Sándor, Kertész Mihály) karrierje, irodalmias, drámaközpontú filmgyártást, filmművészetet akart létrehozni. Ez nagyon fontos volt különösen Korda későbbi pályája szempontjából, aki nemcsak átvette Janovics cégét, a Corvint, de Budapesten tovább folytatta a cég Janovics által elkezdett programját.
Kolozsváron milyen forrásokhoz jutottál hozzá, és hogyan zajlott a kutatás?
A kolozsvári út egyfajta időutazás volt számomra az 1910-es évekbe, s egy különös „találkozás” Janovics Jenővel. Nagy örömömre sikerült megszerezni az önéletrajzi írását, mely segített elképzelni, hogy milyen ember volt, mik voltak a vágyai, célkitűzései. Először a Magyar Színház könyvtárába mentem, ahol szabadon lehetett kutakodni, átnézni a régi fotókat, kéziratokat. A filmgyártásról azonban semmit sem találtam. Alig tudtam elhinni. Mégsem voltak haszontalanok a könyvtárban eltöltött napok, mert a fennmaradt színészfotók alapján sikerült azonosítani néhány, Az utolsó éjszakában játszó színészt, például Nagy Adorjánt, Hetényi Elemért, Újvári Ferencet, Rétely Ödönt, s ez közelebb vitt a film azonosításához. Sokáig nem találtam tartalomleírást a filmről, mely véglegesen eldöntötte volna a kérdést. Erre végül Pesten bukkantam rá az Országos Széchenyi Könyvtárban. Ekkor vált egyértelművé, hogy új szerzeményünk nem más, mint Az utolsó éjszaka, melynek volt néhány címvariációja (Nehéz szerep, Kígyó a paradicsomban stb.), s ezek eléggé megnehezítették az azonosítást.
Mi lehetett annak az oka, hogy a kolozsvári források eltűntek?
Azt gondolom, a fő ok az volt, hogy a könyvtár ide-oda költözött, egyre mostohább körülmények közé került, másrészt valószínűleg kölcsönözték a dokumentumokat, s ezek nem minden esetben kerültek vissza. És ami egyszer szétszóródott, azt szinte reménytelen újra összeszedni.
Annak ellenére, hogy más épületbe került a könyvtár, a Janovics által összegyűjtött könyvek, drámakötetek között érezni lehetett Janovics szellemét. Régi színlapokat nézegetve kibontakozott előttem az a szinte emberfeletti munka, amelyet a színházban töltött évtizedek alatt végzett, alakja észrevétlenül közel került hozzám. Elmentem az általa építtetett egykori Nyári Színkör épületébe (a mai Magyar Színház), melynek az udvarán forgatták a kolozsvári filmek belső jeleneteit, s amely a tízes években Színkör Mozgó néven e filmek premierjének helyszíne, s a kolozsvári mozikultúra központja volt. Elsétáltam a Hunyadi téri színház, Janovics legnagyobb sikereinek színhelye előtt. Virágot vittem a sírjára, és amikor hazajöttem, úgy éreztem, hogy egy csomó dolgot megtudtam Janovicsról, pedig kutatásaim során alig találtam valamit.
Janovicsról általában nagyon pozitív dolgokat írnak. Találkoztál-e olyan forrásokkal, amelyek alapján kritikusabb kép alakul ki róla, és amelyekben nem csak a színház és a filmművészet erdélyi hőseként szerepel?
Igen, találkoztam olyan újságcikkekkel, amelyek kritizálták vagy támadták őt. Janovics megszállott színházi ember volt, s ha valaki nagyon megszállott, annak csak a színházi ügyek és megvalósításuk a fontos, s a megvalósítás során nem mindig veszi figyelembe mások érdekeit. Talán ez lehetett az oka, hogy voltak ellenségei is. A kritikák és támadások mögött azonban legtöbbször az irigység állhatott, mivel Janovics sikeres volt, jó gazdasági érzékkel is rendelkezett, és ennek köszönhetően jól jövedelmeztek a vállalkozásai. Már az első vállalkozása, a Sárga csikó világsikert aratott, ebből jelentős jövedelme származott még hosszú évekig. Olvastam kritikákat, melyek filmjeit, nevezetesen a filmek kivitelezését (a kosztümök és díszletek szegényességét) bírálták. Ezek a korai filmek többnyire olcsó filmek voltak, és kis költségvetésből nem lehet minden esetben kifogástalan díszleteket, kosztümöket produkálni. Hogy igazuk volt-e a bírálóknak, azt ma már persze nem lehet megítélni, mivel ezek a filmek elvesztek. Élete vége felé, amikor kirakták a számára mindennél fontosabb színházból, és próbált magának egy kis működési teret találni (mozit üzemeltetni, filmforgatókönyveket írni), nagyon megváltozott a helyzet. Ebben az időszakban már, legalábbis ő biztosan úgy érezte, sok ellensége volt. A hatóságoknak, filmgyártóknak írott leveleiből egy meghasonlott és esendő ember képe bontakozik ki.
Mi lett egyébként a Sárga csikóval? Tudtommal abból csak részletek vannak meg.
Igen, csak néhány percnyi töredék maradt fenn, pedig bizonyára több kópia készült, hiszen még Japánban is forgalmazták, és a Pathé rendszeresen küldte a jogdíjakat Janovicsnak.
És az nem lehetséges, hogy ha ilyen sok helyre eljutott, akkor darabjaiból innen-onnan valahogy csak össze lehessen rakni? Ezzel senki nem foglalkozik?
Tudomásom szerint ennek a filmnek a keresésével senki nem foglalkozik, mivel ez elég reménytelen ügy. Bár elég sok archívummal kapcsolatban állunk, s mindegyik archívumban vannak azonosítatlan némafilmtöredékek, melyek között ott lappanghat a Sárga csikó töredéke is, megtalálni mégsem könnyű. Ha az ember elmegy egy külföldi archívumba, akkor ott önállóan nem kutathat, csak azokat a filmeket nézheti meg, amelyeket megmutatnak neki, arra nincs lehetősége, hogy szisztematikusan végignézze az öszszes azonosítatlan filmet. Ha nagyon jó személyes kapcsolatokat sikerül kialakítani a külföldi archívumokkal, akkor többet megmutatnak, de mindent akkor sem. A FIAF-nak (Filmarchívumok Nemzetközi Szervezete) van egy filmazonosító csoportja, amely filmtörténészekből áll, ők szabadabban kutathatnak. Az ő munkájuknak köszönhető néhány magyar némafilm előkerülése, többek között az Az utolsó éjszakáé is. A neves olasz filmtörténész, Vittorio Martinelli, aki tagja ennek a bizottságnak, Berlinben látta ezt a főcím nélkül fennmaradt filmtöredéket, és mivel nagyon jó ismerője a némafilmeknek – nem csak az olasznak, hanem még a magyarnak is –, rájött, hogy ez magyar film lehet.
Ilyenkor mi történik? Küldenek egy e-mailt, hogy figyeljetek, valószínűleg Berlinben egy polcon hever egy magyar némafilm?
Ez történt. Pontosabban találkoztunk, úgyhogy személyesen mondta meg. És ha találkozunk, akkor mindig megkérdezem tőle, hogy nincs-e valami új felfedezése. De most már nem annyira aktív, úgy tudom, elmúlt hetven éves, és inkább csak könyveket ír. Az évek során néhány archívummal nekünk is nagyon jó kapcsolatunk alakult ki. Az osztrákok például azonnal jelzik, ha egy filmet magyarnak vélnek. Már kutattunk is az osztrák filmarchívum gyűjteményében, ahol elég sok töredéket megnézhettünk. De persze ott is csak azokat, amelyeket érdekeseknek gondoltak.
Hogyan tűnhetett el teljesen a Kolozsváron készült mintegy nyolcvan játékfilm? És hol látod még a lehetséges forrásokat?
Ha azt nézzük, hogy Janovics filmjeiből mennyi maradt fönn, akkor ez tényleg nagyon kicsi szám, de nem sokkal jobb a helyzet a Budapesten gyártott filmek esetében sem, az utóbbi években megtalált filmeket is figyelembe véve mindössze hét és fél százaléka maradt fenn. Amikor 1965 körül Magyar Bálint a filmtörténeti művét írta, azt mondta, hogy egy tucat magyar játékfilm maradt fenn. Hatszázból tizenkét darab. Azóta nagyon sokat megszereztünk, jelenleg negyven magyar némafilmünk van, de hogyha a hatszázhoz viszonyítjuk, akkor az még mindig nem tíz százalék. A kolozsvári filmek esetében a megsemmisülési arány sokkal magasabb, s ebben nyilvánvaló, hogy a sajátos magyar történelmi események is szerepet játszottak.
Hol lehetett ezeknek a kópiáknak, filmeknek az utolsó sejthető állomása? Mozikban, magángyűjteményekben?
Azt gondolom, hogy a filmek egy részét megsemmisítették, újrahasznosították, pótolva ezzel a múlt század első felében még nem létező műanyagot, a filmek emulziós rétegéből kivonták az ezüstöt. Ezt azért tették meg könnyű szívvel, mert a filmet nem tartották értéknek. Magyarország nem volt eléggé polgárosult ahhoz, hogy a filmet megőrzendő kulturális örökségnek tekintse, és ahogy bejött a hangosfilm, rögtön „leírták” a némát. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nitrofilm tűz- és robbanásveszélyes, s nem ritkán történtek tűzesetek vetítőkben, raktárakban. Nemrégiben akadt a kezembe egy cikk, melyből kiderült, hogy 1936-ban Pesten felgyulladt egy nagy filmraktár, gondolom, ott is sok magyar film lelte halálát. A gondatlan tárolás következtében megbomlanak, s végül szétporladnak a nitrofilmek, ez is egy útja a megsemmisülésnek.
Ez ugyanúgy érvényes lehetett Erdélyben is?
Igen, sőt ott még mostohábbak voltak a körülmények. Úgy tudom, hogy Janovics sokáig őrizgette a filmjeit. Körülbelül harminc film még megvolt a harmincas években. Ezek aztán egy pincében eláztak.
Mindezek ellenére még nem adtuk fel a reményt, azt gondolom, hogy még egy-két helyen esetleg előfordulhat egy-egy kópia. Például a román archívumban, azonosítatlanul. Én mindig arra gondolok, hogy ott még lennie kell magyar filmeknek, vagy legalábbis filmtöredékeknek, csak még nem került sor az azonosításukra. Talán a Goszfilmofond gyűjteményében, Moszkvában is van még egy-két magyar film. Némafilmgyűjteményünk jó néhány darabja származik onnan, ezek többsége a második világháború során hadizsákmányként került Moszkvába. Talán még van több is, hiszen a Goszfilmofond rendelkezik a világ egyik legnagyobb filmgyűjteményével. A kolozsvári filmekkel kapcsolatban még egy dolog lehetséges: Janovics igyekezett külföldön is forgalmazni a filmjeit, és ahogy Az utolsó éjszaka a németországi forgalmazásnak köszönheti túlélését, ugyanúgy megtörténhet, hogy más német vagy francia forgalmazásba került kolozsvári film is felbukkan egyszer. Nyugat-Európában nagyobb esélye van a filmeknek a túlélésre, mert ott a filmek megőrzésének gondolata hamarabb teret hódított, s már a harmincas években létrejöttek archívumok.
Milyen időközönként bukkan fel egy-egy ilyen film?
Ezt nehéz így megmondani. Az elmúlt időszakban, mióta én ezzel foglalkozom, minden évben bukkantak fel filmek. Idén már kissé nyugtalan voltam, mert nem volt semmi új szerzemény a láthatáron, de aztán sikerült megszerezni a Júdás fiai című 1920-as némafilmet. Ezt Uher Ödön rendezte egyébként, és Belgrádból került elő szerb felirattal. Eléggé rossz állapotban van, 2005-ben fogjuk restaurálni. Ez az első némafilmünk, melyben Törzs Jenő játssza a főszerepet. Még csak egy rossz minőségű videómásolatot láttam a filmből, de ennek alapján érdekesnek tűnik, s nagyon várom már, hogy a vetítővásznon is látható legyen. A következő hely, ahol talán lesz valami, az Albánia. A bolognai filmarchívum munkatársai jártak az albán filmarchívumban, és elhoztak onnan egy csomó némafilmet. Állítólag azok között lehet, hogy van magyar is. Vittorio Martinelli talán tud nekem valamit mondani róla, mert Bolognába vitték a filmeket, és ott eléggé jó kapcsolatai vannak.
Milyen volt Kertész Mihály és Korda Sándor viszonya Janoviccsal? Merre vitt az útjuk Kolozsvárról?
Kertész Mihály pályáját színészként kezdte, majd az akkoriban nagyon népszerű dán filmgyártás tanulmányozása után Pesten kezdett el filmet rendezni. Már képzett rendezőként került Janovicshoz, aki a kolozsvári évek alatt az irodalmi film felé fordította a figyelmét. Kertész rendezte a Bánk Bánt, az első magyar történelmi filmet, mely nagyon jó kritikákat kapott, a Nyugat is írt róla. Ez egy kitérő volt Kertész életében, mert amikor visszakerült Pestre, visszatért az eredeti forgatókönyvből készült populáris filmekhez. Kertészt az amerikai filmek vonzották, ahol a rendezőnek nagyobb szabadsága volt, nem kellett úgy kötődnie az irodalmi alapanyaghoz, jó érzéke volt az akciójelenetek forgatásához. Már az 1913-ban készült Rab lélek című filmjében izgalmas akciójelenetek vannak, autós üldözés, majd az egyik főszereplő lezuhanása a Gellért-hegyről, és Fedák Sárinak is – ő volt a főszereplő – egészen fantasztikus trükköket kellett végrehajtania, kötélen mászott, lovagolt. Kertész később, pályája csúcsán is készített mozgalmas akciófilmeket.
Korda Sándor esetében Kolozsvár a tanulóéveket jelentette, mert ugyan egy-két kisebb, Budapesten készült filmben közreműködött már, de első nagy feladatait Janovicstól kapta, és az itt preferált irodalmi beállítottság végig megmaradt a munkáiban. Legfontosabb kolozsvári filmjei a Nagymama, Mesék az írógépről, melyeket a hangos korszakban ismét megfilmesítettek. A Mesék az írógépről volt a harmincas években nagy sikerű Meseautó-szerű szerelmi karriertörténetek prototípusa. Korda elhagyta ugyan Kolozsvárt, de a Corvin céget megvette Janovicstól, és tulajdonképpen azt folytatta Pesten fiatalos lendülettel, amit Janovics elkezdett. Janovics filmes működése Kolozsvárra összpontosult, mert neki a színház volt az elsődleges, amely oda kötötte. Korda nevéhez főződik az egyik legszebb Jókai-adaptáció, Az aranyember. Későbbi pályáján, Angliában is olyan filmeket rendezett és gyártott, melyek határozott művészi ambícióval készültek, de népszerűségre is törekedtek.
Kertész és Korda pályája Kolozsvár után elvált egymástól, Korda a művészi ambíciójú szórakoztató film, Kertész viszont felvállaltan a tömegfilm mestere lett. Kertész színészként indult, Korda viszont filmlapíróként. Mind a kettejüknek fennmaradt néhány írása magyarországi időszakukból, melyekben megpróbálják összegezni filmrendezői tapasztalataikat.
Egyébként Kertésztől most találtunk egy töredéket Ausztriában, egy kalandos, vadromantikus történet, Az utolsó hajnal rövid epizódját. (Háromszáz méter hosszú, kb. tíz perc.) A film Budapesten készült a Phönix filmgyárban, nagyon érdekes az előkerülése története. Itt járt az osztrák archívumból egy kolléga. Az archívum folyosóján senki nem tud úgy elmenni, hogy ne nézné meg a múlt század tízes éveinek filmplakátjait – ő is megnézte, és felfigyelt az egyik film plakátján a Phönix filmgyár emblémájára, eszébe jutott, hogy ő már látta ezt az emblémát egy azonosítatlan filmtöredéken. Hazautazása után hamarosan jelentkezett, hogy megtalálta a filmet, tényleg Phönix-film, és el fogja nekünk hozni. Legközelebb el is hozta. Nagyon rossz állapotban levő nitrokópia volt. Azóta már felújítottuk, hamarosan látható lesz.
Kertész Mihállyal nagyon mostohán bánt a sors, mert Magyarországon készült harmincnyolc filmje közül ma már egyetlen játékfilmje sem látható. Két töredék maradt fenn: az egyik, amit most találtunk, száz méter a Tatárjárásból, valamint egy teljes agitációs propagandafilm, melyet a Tanácsköztársaság idején forgatott, a Jön az öcsém. Játékfilmes eszközökkel készült, de csak rövidfilm, nyolc perces. Korda huszonnégy filmje közül egyedül Az aranyember maradt fenn.
Janovics filmjei milyen arányban maradtak fenn?
Két film maradt fenn, A vén bakancsos és fia, a huszár és Az utolsó éjszaka, valamint a Világrém, de ez hivatalosan román filmnek számít, mivel már 1921-ben készült, amikor Kolozsvár már Romániához tartozott.
