Zágoni Balázs szívének kedves korszakot választott időutazós kalandregénye témájául: vállalása, hogy közelebb hozza a mai fiatalokhoz a magyar némafilm hőskorát.

Két olyan ifjúságinak címkézett regény is kezembe akadt az elmúlt hónapokban, amelynek alaphelyzete az, hogy bizonyos rejtett csatornákon át megközelíthetők, feltárhatók a múltunk egyes szeletei. Bánki Éva Petőfi-vírus című könyve a jubileumi Petőfi-év hommage-termésébe illeszkedik, gyerekhősei egy titkos barlangrendszeren át egyfajta időtlen állapotba jutnak, amelyben megélénkül a régvolt forradalmak és szabadságharcok világa. Zágoni Balázs Szamos-parti Hollywoodjának időutazása pedig az első világháború körüli időkbe vezet – de nem mindegy, hogy milyen perspektívából. Zágoni Balázs „kétéltű” alkotó: az elmúlt években elsősorban íróként, a Fekete fény sorozat (A Gömb, Odaát) szerzőjeként tűnt fel a kulturális nyilvánosságban – és ne feledjük az ifjúsági regényeit megelőző Barni-könyveket vagy a Kincses képeskönyv-sorozatot sem –, de mozgóképes szakemberként, filmrendezőként is ismert, többek közt ő az egyik alapítója annak a valaha nyomtatott formában megjelenő filmes lapnak, amelynek hasábjain épp írom e sorokat.

A Szamos-parti Hollywoodban sikeresen találkozik Zágoni kétirányú szenvedélye, az irodalom és a filmművészet, mégpedig az utóbbinak egy olyan korszaka és szegmense, amely egyre inkább elfoglalni látszik a helyét a közemlékezetben, de még mindig bőven van mit mondani róla. Mielőtt azonban ezt részleteznénk, nem haszontalan néhány szót ejteni a kiadás kontextusáról. A könyv a Pagony Kiadó gondozásában jelent meg, az Abszolút Töri nevű sorozatban, amelynek deklarált célja, hogy a serdülő, kiskamasz korosztályhoz közelebb vigye, az ő nyelvén tegye érthetőbbé történelmünk megkerülhetetlen időszakait: született már regény Mátyás király koráról (Mészöly Ágnes: A királyné violája), a kiegyezéskori Pest-Budáról (Wéber Anikó: Az ellenállók vezére) és az 1956-os forradalomról (Kiss Judit Ágnes: Kórház az osztályteremben). Az alapképlet minden esetben ugyanaz: a budapesti Vitéz János Gimnázium udvarán álló ősöreg platánfa gyökerei között egyfajta időalagút nyílik a múltba, a regények (könyvről könyvre változó) diákhősei pedig ezen keresztül, a megfelelő ajtón benyitva a magyar múlt valamely korszakában találják magukat, ahol/amikor változatos kalandokba keverednek. Ezek a kalandok aztán az ő perspektívájukból, a szerzői szándék szerint az ő nyelvükön, nyelvezetükkel elevenednek meg, és ez egyáltalán nem mellékes tényező, mert a sorozat célja érezhetően az, hogy afféle alternatív történelemkönyvet, oktatási segédanyagot adjon a fiatalok kezébe (ennek a szándéknak viszont nem tesz jót, ha olyan hibák fordulnak elő, mint a Trianoni békeszerződésnek a Zágoni-könyv borítóján szereplő hamis dátuma: 1921 – holott valójában 1920. június 4-én írták alá).

A Szamos-parti Hollywood diákhősei, Karola, Bende és Fejó (ez utóbbi a Ferenc József összevont rövidítése, finomutalásképpen) egy olyan történelmi korszakba csöppennek bele – pontosabban: utaznak el célzottan –, amely a szerző szívének tudhatóan nagyon kedves. Az első világháborút közvetlenül megelőző időkben, majd a háború első éveiben járunk, és ez az időszak, a politikai kataklizmák, társadalmi forrongások, a rettenetes vérontás mellett, paradoxnak tűnő módon, a magyar filmgyártás első fénykorával esik egybe. A legendás színidirektor és mecénás, Janovics Jenő kolozsvári „Hollywood”-ja, a később a Casablancával Oscar-díjat nyert Kertész Mihály (Michael Curtiz), a brit filmgyártást megalapozó Korda Sándor (Sir Alexander Korda) első szárnypróbálgatásainak időszaka ez, amikor olyan ünnepelt színésznagyságok, mint Blaha Lujza, Jászai Mari, Berky Lili, Várkonyi Mihály (Victor Varconi) vagy Szentgyörgyi István, legyőzve természetes idegenkedésüket, kipróbálták magukat a színpad után a kamera előtt is – és ők mind megelevenednek a Szamos-parti Hollywood lapjain, kisebb vagy nagyobb mértékben szereplőivé, alakítóivá válnak a történetnek. A fiktív szereplők pedig maguk is cselekvő résztvevői a megtörtént eseményeknek (mint A tolonc forgatása, IV. Károly magyar királlyá koronázása), de olyképpen, hogy a szerző egy-egy történelmi „fehér foltra” helyezi őket, olyan események sodrába, amelyekre nemigen van dokumentálható rálátásunk. Megjegyzendő, hogy ezt a némafilmes hőskort – melynek Budapest mellett a másik fő helyszíne a kincses város, Kolozsvár volt – egyre több könyv, kiadvány, kiállítás, dokumentumfilm, rendezvény igyekszik feldolgozni; nem sorolnám fel az összeset, de a magyar némafilmgyártás és a Janovics-éra kutatásával kapcsolatban mindenképp meg kell említenünk (a teljesség igénye nélkül) Zágoni Bálint, Zakariás Erzsébet, Ferenczi Szilárd vagy éppen Balogh Gyöngyi nevét – érthető, hogy a szerző, főhajtásként, az ő emlékének ajánlja művét.

Zágoni Balázs (fotó: Mészáros Péter)

De vissza a kalandvágyó ifjú időutazókhoz! Zágoni regényének egyik nagy erénye, hogy központi karakterei alaposan kidolgozottak, nem keltik papírmasé figurák benyomását: a csetlő-botló, kissé földhözragadt Fejó, a kamaszos szenvedélyektől fűtött Bende és a korához képest meglehetősen érett gondolkodású Karola – aki, a mindentudó narrátor jelenléte ellenére, egyfajta rejtett elbeszélőjévé válik a történetnek, amennyiben körülötte „sűrűsödnek” az események és az ő perspektívája a leginkább domináns – a kezdetektől képesek elnyerni olvasói rokonszenvünket. Felnövéstörténet is ez egyben, hiszen ezek a viszonylagos jólétben élő, biztonságos körülmények közül érkező 21. századi fiatalok a történelem olyan sorsfordító pillanataival szembesülnek időutazásuk során, amelyek nemzedékekre meghatározzák a nemzet és a régió életét. Minden időutazós történet alapkérdését, miszerint hogyan avatkozhatunk be „idegen testként” egy korszak viszonyaiba, anélkül, hogy megváltoztatnánk a történelem menetét, ők sem kerülhetik meg, és ez is válik a bonyodalom egyik fő forrásává – lásd A tolonc elvesztésének és megtalálásának esetét –, de Zágoni meggyőzően oldja fel ezt az örök paradoxont (no spoiler!). Kimaradni a történelem utólagos alakításából azért is oly nehéz, mivel a fiatalok már ismerik a jövőt, amely a korabeli szereplők számára még rejtett – de mégsem állhatnak elő azzal, hogy „mi tulajdonképpen a jövőből jöttünk, és hidd el nekünk, hogy nagy gáz van!”

A központi figurák alapos megkonstruáltsága azonban nem vonatkozik a mellékkarakterekre: a regényszereplővé avanzsált valós személyiségek, mint Janovics Jenő, Kertész Mihály, Bánffy Miklós vagy Szilvássy Carola gyakran keltik azt a benyomást, mintha illusztrált történelemkönyvek lapjairól léptek volna elénk. Hibaként róhatnánk fel azt is a szerzőnek, hogy a cselekménybonyolításban túl sokszor választja a könnyebb megoldást, a deus ex machina eszközét: diákhőseink egy zsúfolt világvárosban mintegy véletlenül botlanak bele Bánffy grófba, Janovics épp akkor nyitja ki az emeleti ablakot, amikor a gyerekek létfontosságú dolgokat készülnek kihallgatni stb. – ha nem tudnánk, hogy tulajdonképpen egy mesét olvasunk, amelyben bizonyos történések nem szorulnak magyarázatra. Ez a mese viszont véresen komoly: Zágoni nem kerüli meg azoknak a problémáknak a taglalását (a magyar–román konfliktusok, a magyar állam nemzetiségi politikája), amelyek hozzájárultak a történelmi Magyarország későbbi katasztrófájához. Történelemértelmezése szükségképpen leegyszerűsített, de következetes és méltányosságra törekvő; hiszen ahogy Bánffy Miklós – aki ennek a történelemképnek a legfőbb szócsöveként nyilvánul meg a regényben – szemlélteti hőseinknek, minden éremnek két oldala van.

Jelenetkép A toloncból

Említettem korábban, hogy a 20. század elejének nagy színészegyéniségei közül sokan idegenkedtek attól, hogy a filmben is kipróbálják magukat – és ez érthető, hiszen számunkra a mozgókép léte magától értetődő, nap mint nap találkozunk a vizuális kultúra termékeivel, számukra azonban ez nem volt természetes állapot. A film gyerekcipőben járt és afféle vásári látványosságnak, attrakciónak számított a századelőn, szakmai-művészi bátorság kellett tehát ahhoz, hogy egy nemzeti intézménynek tekintett színművész kockára tegye a presztízsét azzal, hogy kamera elé áll. Zágoni Balázs vállalása párhuzamba állítható ezzel, hiszen ma, amikor a fekete-fehér némafilm világa és esztétikája nagyon is távolinak és kevésbé érdekesnek tűnhet a felnövekvő generációk számára, arra vállalkozik, hogy megpróbálja áthidalni ezt a távolságot – így nyer igazán értelmet a Szamos-parti Hollywood időutazása.