A filmezés jelentette számára az életet. Már-már betegesen kényszeres munkakedvvel ugrott egyik produkcióból a másikba. Udvariasságot hírből sem ismerő maximalizmusával, kiabálásaival, tirádáival sztárok és technikusok százait tartotta félelemben évtizedeken át. De Rettenthetetlen Miksa valódi virtuóz volt: az észrevétlen klasszikus hollywoodi filmnyelv gyakorlójaként is eredeti beállítások és élelmes kameramozgások briliáns kiötlője. És kétségtelenül minden idők egyik legsokoldalúbb rendezője. Utolérhetetlen, fáradhatatlan és kibírhatatlan. 

Kaminer-Kertész-Curtiz

177 filmet készített – legalábbis többféle filmográfia alapos összevetése után így tűnik. Ebből ötvenötöt hazájában (1912–1919), húszat Bécsben és Berlinben (1919–1926), és nem kevesebb, mint százkettőt(!) Amerikában rendezett (1926–1961). (További hat filmbe belerendezett név nélkül.)

Ötször jelölték Oscarra (Blood kapitány, Négy lány, Angels with Dirty Faces, Yankee Doodle Dandy, Casablanca), utóbbiért meg is kapta az aranyszobrot. Sőt, egy rövidfilmmel (Sons of Liberty, 1939) már nyert korábban, ám a kisfilmeknél akkoriban a stúdió volt a nyertes, nem a rendező. 1939-ben két filmmel is szerepelt a rendezői kategóriában, amit csak Steven Soderbergh tudott megismételni (Traffic, Erin Brockovich). Művei 10 Oscart nyertek, és további 55 jelölést szereztek (a művészileg gyenge utolsó évtizedben már főleg csak betétdalokkal).

Spielberg egyik kedvenc rendezője. A cineaste-ok és filmtörténészek körében mégsem övezi olyan poszthumusz nimbusz, mint Hitchcockot, Hawkst, Walsht, Lubitschot vagy Cukort. Máig úgy tekintenek rá, mint „megbízható iparosra” („studio hack”, Ronald Bergan szerint) vagy „igáslóra” („workhorse”, Kate Buford szerint). Howard Koch „action director”-ként tipizálta, de ez még csak megközelítőleg sem fedi le Kertész-Curtiz teljes rendezői arcképét. Howard Hawks jellemzése találóbb, szerinte Curtiz „tökéletesen jó” filmeket készített, de „nem nyomta rájuk a saját bélyegét.”¹

Zsidó gettó utcakölyke

Kaminer Manóként (más források szerint Miksaként) született Budapesten. Amerikában amint tehette, elkezdte ködösíteni múltját. Ahogy idősebb lett, egyre kitolódtak a születési dátumai. 1886. Aztán 1888. Egy könyv 1892-t emleget. A budapesti izraelita hitközség dokumentumai az első dátumot jegyezték fel. A születés napjaként december 24-ét adják meg. Esetleg ez is kitaláció?

Állította, hogy jómódú családból származik. A valóság az, ortodox zsidó apja kőművesként malterozta a pesti Bazilikát. Anyja énekesnő volt, de visszavonult. Négy gyermekük volt (időrendben: Miksa, Dezső, Gábor, Margit), s gyakran éheztek.² Hogy keressen valami pénzt, Miksa rágcsálnivalót árult a Népszínházban a publikumnak.

11 évesen állítólag megszökött otthonról, elszegődött egy cirkuszhoz, bejárta a truppal egész Európát, s a pénzt, amit keresett, színi tanulmányai finanszírozására fordította. E sztori valóságértéke is kétséges. De azért vitte a mítoszt magával Hollywoodba. Byron Haskins is úgy tudta, hogy exakrobata.³ Másoknak azzal kérkedett, hogy volt huszártisztet köszönthetnek a személyében. Valahol Amerikában azt írták, a magyar némafilmek negyedét ő rendezte. Talán ezt is ő terjesztette magáról Amerikában. Persze ez sem felel meg a valóságnak.

Másodrangú csepürágó

1906-ban végzett a pesti Színiakadémián. Csak vidékre kapott szerződést. Először Pécsett, majd Szegeden koptatta a (vidéki) világot jelentő deszkákat.⁴ Nem lehetett elsőrangú előadóművész, s ahhoz sem volt elég jóképű, hogy amorózó/bonviván szerepkörben érvényesüljön. Valahogy mégiscsak sikerült felvergődnie Budapestre: Beöthy László szerződtette 1910-ben a Magyar Színházba karakterszínésznek. A Színházi Élet című hetilap korabeli példányait végigtanulmányozva csak mellékszerepekben leltem Kertész nevére. Bár egyszer Max Reinhardt külön megdicsérte alakítását a Beketow Cirkuszban előadott Ödipusz király után, 1911 szeptemberében.

Két leendő hollywoodi emigráns neve mögött kullogott a pesti Magyar Színház színlapjain: kisebb szerepeket kapott, mint Lugosi Béla és Huszár Pufi. Ennek ellenére alakja fel-felbukkan a sajtóban, mint színházi anekdoták hőse, ami arra utal, hogy ismert, társaságot kedvelő, színes, bohém egyéniség lehetett.

A Magyar Színház épülete egy 19. századi fényképen

A sors iróniája: a Magyar Színház épületénél kezdődik a Szövetség utca, ahol Kertész gyerekkorát töltötte. Alig 100 méterre van egymástól a szülőház és a színház. Lehet, hogy már kiskölyökként az volt az álma, a színpadon színészkedjen? Nem tudni, mikor babonázta meg a rivaldafény. A másik egybeesés: a Szövetség utca végén, a Rákóczi út sarkán található az épület, melyben a Velence Kávéház működött (utoljára az Európa mozinak adott helyett). Teddy Darvas szerint itt látott Korda Sándor először mozgóképvetítést. A film láttán azonnal kijelentette két osztálytársának Darvas Simonnak és Paizs Ödönnek, akikkel a közeli Barcsay utcába járt gimnáziumba: „Ezt akarom csinálni!” Filmeket.⁵ Két nagy világkarrier kezdődött ugyanott – a Szövetség utca két végén. Néhány háztömbre a New York kávéháztól, ahol fiatalemberként mindketten prominens alakokká tornásszák fel magukat. Kicsi a világ!

Dániai tanulmányút

A 10-es évek elején Hollywood még nem szerepelt az európai filmkészítők képzeletének és ambícióinak horizontján. A Pathé és a dán Nordisk gyárak jelentették a mozgóképes művészi tökéletesség netovábbját.

Kertész állítólag már Pécsett tudta, hogy nem lesz belőle jó színész. Egyik barátjának már vidéki színész korában megvallotta, hogy a mozgókép-rendezés érdekli. Filmszínészként sem igen vállalt munkát később.⁶

Amikor a Magyar Színház kitette kapujára a „nyári szünet” táblát 1913-ban, Kertész fogta magát, és kiment Koppenhágába. Azt mondta hívták, bár ez is kétséges. (Miért küldene meghívást egy világklasszis filmgyár egy másodvonalbeli pesti epizodistának?)

Tulajdonképpen külföldi „gyakornoksággal” akart komoly, megbecsült rendezővé válni szűkebb pátriájában. Korda is ilyen eszközt használt: a párizsi útjával kívánt renomét szerezni pesti körökben – az már nem tartozott senkire, hogy éhezett, sőt a Pathé stúdió bejáratáig sem jutott el, ahogy azt élete vége táján Korda Vince mesélte David Robinson filmtörténésznek. Talán hogy növelje ázsióját, hazatértekor Kertész azt mondta, szerződést írt alá a Nordiskkal, s a következő nyáron (1914) öt produkcióban fog szerepelni odakint. Mondani sem kell: ez sosem történt meg. Állítólag Svédországban is megfordult Victor Sjöström asszisztenseként a Svenska lidingői műtermeiben. Egy szó sem igaz belőle.⁷

Kertész süketnémának tettette magát, hogy beengedjék a Nordisk műtermeibe. Statisztált, nézelődött, aztán elkezdett beleokvetetlenkedni August Blom rendező munkájába (akit ma Asta Nielsen felfedezőjeként tartunk számon). Európa egyik legnagyobb sztárja, Valdemar Psilander felfigyelt a kotnyeles magyarra – amikor a sztár 1914 februárjában Pesten járt, Kertész már beérkezett rendezőként kalauzolta végig a városon. Persze vitte magával dédunokatestvérét, Incze Sándort, aki a Színházi Élet kiadójaként pedig hozott magával egy lesifotóst. Megebédeltek egy zugligeti étteremben, szép kis fotóriport kerekedett belőle. Elcipelték Psilandert egy portréfotóshoz, csináltak vele interjút is, s Incze máris nyomtathatta a Psilander-különszámot. 3000 példányt azonnal szétkapkodtak belőle a pesti dámák.

Nielsen és Psilander 1911-ben, A balettáncosnőben (Balletdanserinden)

Kertésznek egyetlen megmozdulása ismert Dániából: a Pordenonéi Némafilmfesztiválon volt szerencsém látni August Blom Atlantiszát (1913), melynek néhány társasági jelenetében Kertész kedélyesen bájolog. A hajó fedélzetén és (szárazföldi) szobabelsőkben háromszor van jelenése Hans Fuellenberg szerepében, a főszereplő Dr. Friedrich Kammacher egykori iskolatársaként. Itthon persze ezt is főszerepként állította be!

Kolozsvári forgatások

A Király Színház Mozikirály című darabjához Kertész rendezett filmbetéteket Fedák Sárival és Rátkai Márton szereplésével a Projektograph cég égisze alatt. A New York Kávéházban összedugta fejét Siklósi Iván íróval, aki éppen akkor próbálta ki magát a filmezés terén (Ifj. Uher Ödön: Nővérek, 1912). Együtt készítették az első egész estés magyar játékfilmet, a Ma és holnapot (1912).

A rendszeres, ipari szervezettségű filmgyártás azonban nem a fővárosban indult be elsőként, hanem Kolozsváron. A Kolozsvári Magyar Színházat 1905 óta igazgató Janovics Jenő rendszeresen megfordult Pesten a New York Kávéházban, hogy fiatal tehetségeket toborozzon stúdiója, a Proja (1915), majd 1916-tól a Corvin számára. Kertészre bízta a Bánk bánt (1914, 1500 vagy 2400 méter), melyet a kolozsvári gazdasági tanintézetben, a szentbenedeki Kornis-kastélyban, Szamosújváron és Tábor-hegyen forgattak. Szerepet kapott benne Jászai Mari (Gertrudis) és a későbbi hollywoodi amorózó, Várkonyi Mihály (Ottó herceg). A háború elején Kertész Kolozsvár utcáin forgatta A kölcsönkért csecsemőket (1915, 1170 méter) Margaret Mayo Baby Mine (A gólya) című komédiáját, amit kedvezően fogadott a pesti kritika.⁸

Közép-Európa hányattatott történelme és a korai Horthy-korszak határozottan moziellenes politikai ideológiája miatt a magyar némafilmtermés 95%-a elveszett. Egy fellelt angol nyelvű kópia révén A tolonc (1914, 1650 méter) fennmaradt az utókornak – a Youtube-on is megtekinthető. Kasszasiker volt a maga idejében, részben a népszerű szereplőgárda miatt, és részben mert volt benne minden, ami egy pergő népszínműhöz kell: halálos ágyon elrebegett családi titok (a főszereplő leányzót örökbe fogadták, de nem tudta), csapodár férj és házsártos feleség civakodása, cseléd és gazda tiltott románca (a masamód Berky Lili és kackiás kis bajusszal hódító Várkonyi Mihály), hamis vádak (lopás), és happy end hetedhét országra szóló lagzival. Mai szemmel is bájos filmalkotás, ám ennél több erénye nincs. A kolozsvári színház hátsó udvarán felépített díszletbelsőkben még a színészmozgatásban is frontális, színpadias. Kezdetleges proszcénium-filmezés ez, montázs és snittelés még sehol.

A tolonc (Várkonyi és Jászai)

Kertész másik fennmaradt korai munkája, Az utolsó hajnal (1917, 73 perces). Ennek byroni búja és öngyilkos hevülete (a főhős Harry Kernett halálra készül) biztos színészvezető és hangulatteremtő rendezőről tanúskodik. Meglepő befejezése a hírek szerint hangos sóhajt váltott ki tavaly a Pordenonéi Némafilmfesztivál közönségéből. De bármennyire is hajlamosak vagyunk büszkén tekinteni Hollywoodban elhíresült hazánkfia minden egyes ténykedésére: a magyar némafilmek nem voltak európai szinten mérvadó teljesítmények, nagy kvalitású alkotások az 1910-es években. Javarészt érdektelen munkák. Egy-egy jól sikerült színészi pillanat itt-ott, legfeljebb ennyit nyerhetünk belőlük.

Kertész elvtárs?

A Vígszínház melletti, Faludi-féle üvegházban forgatta A karthausit (1916), dolgozott a Kino-Riport és a Semper stúdióknak, majd 1917-ben megkapta a Phoenix filmgyár főrendezői állását. Hollywoodban azzal dicsekedett, hogy harcolt a fronton az első világháborúban. David Niven is úgy tudta, „tiszt volt a lovassági ezredben.”⁹ Mesebeszéd – hacsak nem vonult be sorkatonaként rövid időre 1915-ben. Abban az évben ugyanis csak két filmet rendezett, ami szokatlan tőle, ugyanis évente 5–14 filmet is elkészített hazájában.

Kertész két évvel hamarabb kezdte filmes pályafutását, mint az 1914-ben rendezővé avanzsáló Korda, aki csak 1916 nyarán jön filmezni Kolozsvárra. De hamar utoléri Kertészt: megveszi a Corvint Janovicstól, Budapestre költözteti a vállalatot, műtermet épít a Városliget mellett (a felvonulási tér helyén), és a mai Róna utcában (most MAFILM-telep). A háború végén Kertész Korda alkalmazottja a pesti Corvin stúdióban! Már itt kirajzolódik külföldi karrierjük eltérő jellege: Korda mindig független, önálló mogul akar lenni, míg Kertész megelégedik az alkalmazotti státusszal.

A Kun Béla által a filmipar komisszárjának kinevezett Korda adja ki a megbízást Kertésznek, hogy készítsen filmet Farkas Antal komcsi költeményéből. A Jön az öcsém (1918) fennmaradt 8 percét hazafias pátosz lengi be, tónusban és érzelmekben nem marad el David Griffith korabeli háborús filmjeitől. De hiba lenne e film miatt politikai felhangú menekülésként beállítani Kertész Bécsbe távozását. Okos career move volt, ahogy az angolok mondanák.

Jön az öcsém – a képen Beregi Oszkár

Kolowrat gróf filmgyárában

Kertész ugyanis már 1919 májusában Bécsben volt, hónapokkal azelőtt, hogy Horthy elkezdte a tisztogatást (a Fehér Terrort, melynek következtében Korda rács mögé került október végén). Miksának volt annyi esze, hogy továbbálljon, mielőtt veszélybe került volna a testi épsége. A vagyonát versenyautókba és filmekbe ölő Kolowrat gróf már korábban meghívást ajánlott Balogh Bélának, Kordának és Kertésznek. Nem a semmibe ugrott tehát fejest. (Már a Proja 1915-ös filmjei is bemutatásra kerültek Ausztriában, Kertész munkássága tehát nem lehetett ismeretlen Kolowrat számára.)

Külföldön vált belőle az az ingerülten parancsolgató alak, akiként Hollywoodban emlékeznek rá. Ha 1919-es emigránsok kopogtattak stúdiója ajtaján statisztaszerepért, átküldte őket Kordához, aki már akkor is szeretett pátriárkaként segíteni másokon.¹⁰

Dulakodás a Die Lawine című filmben

Amikor filmjeiben kalandregényszerű cselekmény veszi át a vezetést a melodramatikus sirámok felett, Kertész láthatóan felébred és elemében érzi magát. A Die Lawine (1923) jól kivitelezett családi dráma a munkamániás, csapodár (időnként piáló és egy nagyvilági dámával hotelben dulakodó) férjről (Várkonyi Mihály játssza), s a hegyi kunyhóban kisgyermekükkel őt váró feleségéről. A gyilkosság pillanata a szállodában nyers és megrázó (valójában nem is látjuk az ölés aktusát – talán a cenzúra vágta ki), de a cselekmény még így is szokványos. Csak akkor telítődik hirtelen vitalitással, amikor Curtiz a rendőrség és a gyilkos kergetőzését mutatja sítalpakon az Alpok magaslatain. Hasonlóképp, a gyáriparos mágnásokról szóló, aligha érdekfeszítő expozíció után a krimimozzanatok logisztikája lop izgalmat a – csalóka című – Labyrinth des Grauens (Labyrinth of Horror, 1921) fináléjába: lövöldözve kergetik a mágnás pénzét ellopó férfit (hiába adta vissza időközben a pénzt), leég egy vonat és felrobban egy gyártorony. Kétségtelen, a Warner kardozós-hajózós-lovaglós történelmi „akciófilmjeinek” rendezője van itt születőben.

+2

Bécsben az elsőként érkezett Kertész filmjeire megy el a pénz a Sacha-Film büdzséjéből, míg Korda produkcióinak csak a megszorítások jutnak. Korda itt is önállósítja magát, s a Kertész Szodoma és Gomorrájával (1922) konkuráló Sámson és Delilához (1922) Korda már saját (pontosabban felesége) pénzéből, saját cégük, a Corda Film Consortium élén költi a nagy pénzeket a gigantikus díszletek építésére.

Kovács Ilonka, alias Lucy Doraine

Egy valami azonban közös a két rendezőben: igazi Pygmalionként mindketten elveszik felfedezettjüket. Korda Farkas Antóniát (Toncsit), akiből Corda Máriát kreál, Kertész Kovács Ilonkát, akit Lucy Doraine-ként sztárol. Egy ideig. 1922 novemberében beadják a válókeresetet Bécsben. Kertész állítólag verte a feleségét és többször megcsalta. A rendező ügyvédje úgy érvel: Doraine léha és részeges.

Már Bécsben azt fejegeti interjúiban, hogy a „fantasztikus” és a „stilizáltság” vonzza. Nem tudni, melyik évben ismerkedett meg Kertész De Mille és Griffith történelmi eposzaival. Annyi bizonyos, hogy ambícióiknak megfelelő büdzsé (és látványvilág) csak Bécsben állt rendelkezésére először Kertésznek és Kordának – s ekkor már kimondottan a(z időközben domináns világpiaci pozícióra szert tett) amerikai filmproduktumokat akarják túlszárnyalni. Ugyanakkor még ez is csak kezdetleges epikus történetmesélést jelent: a Szodoma és Gomorrában és a Rabszolgakirálynőben meg sem moccan a kamera. Statikus beállításokkal ábrázol mindenfajta akciót. Murnau jóval előtte jár.

A hollywoodi stúdiók, mint infrastrukturális bázis kellettek ahhoz, hogy Curtiz könnyedén és magas technikai színvonalon onthassa magából a nagy eposzokat és a kis melodrámákat. A profi amerikai gyártási háttér segítségével válhatott Kertész Curtizzé. Európában ennek csak a csíráit látjuk.

Kertész Mihály a Szodoma és Gomorra forgatásán

Jobb mint De Mille?

A Rabszolgakirálynőnek (Die Slavenkönigin, 1924) köszönhette a hollywoodi szerződést. Furcsa módon itt éppen a harcjelenetek azok, amik kevésbé megkapóak. Kertész pikánsabban ábrázolja a történelmi múltban a hétköznapit és a privát afférokat. A Lábánnal már jegyben járó zsidó hölgy (Corda Mária) és a fáraó örökösének egymásba habarodása érzékletesen hozza életközelbe és humanizálja a mitikus múltat. (Ez Lubitsch és Korda magánélet-filmjeinek receptje is.) Egy barlangoknál történő, remekül felplánozott összeütközést követően a sztori éppen a harci jelenetekkel és a tömegek (egyébként látványos) vonulásaival laposodik el.

Kertész Mihály: Rabszolgakirálynő (Die Sklavenkönigin)

Az Amerikában Moon of Israel címen ismert mozit a magyar Adolph Zukor, a Paramount feje vette meg, hogy elnyomja a konkurenciát, mely saját eposzrendezője, Cecil B. De Mille egyeduralmát veszélyeztetné e zsánerben.

Jack Warnernek azonban valahogy sikerült megnéznie a filmet (talán Berlinben). „Padlót fogott attól, hogy milyen szemszögekből forgatott Curtiz.”¹¹ Más források azt sugallják, Harry Warner fedezte fel Kertészt egyik európai sztárkereső körútján – a stúdióvezetők gyakran jártak az öreg kontinensen, hogy elhappolják egymás elől az ígéretes tehetségeket.¹²

Amikor az óceánjáró, fedélzetén a 40 éves Kertésszel kikötött New Yorkban, az egész város díszbe borult. Kertész azt hitte, neki szól a sok virág és a pompa. A stúdió illetékesei felvilágosították. Július 4-ét, a függetlenség napját ünneplik, nem Michael Kerteszt. 15 éven belül azonban ő lesz az ünnepelt. Mint Oscar-díjas rendező.

+20