Cormac McCarthy legmegfilmesíthetőbb regényéből a Coen testvérek 10 éve készítettek maradandó, megkerülhetetlen, mesteri és Oscar-díjakkal is elismert filmet, melyet ugyanakkor nem mindenki értett meg annyira, amennyire kellett volna.

A Pulitzer-díjas Cormac McCarthy 2005-ös könyvére megjelenésekor az irodalomkritikusok egy része azért szállt rá, mert úgy vélték, hogy a könyv túlságosan is egyszerű és filmszerű. Ironikus ez annak a tudatában, hogy az író már a megjelenés előtt eladta regényét Scott Rudinnak, a Coen testvérek által rendezett 2007-es adaptáció producerének. Ebből kifolyólag akár alfa-verziós forgatókönyvként is tekinthetünk a könyvre, melyben McCarthy valóban közérthetőbbé teszi a rá jellemző stilisztikai jegyeket és fogalmazásmódot. Egyik korábbi könyvén sem érződött ponyvaregények és akció-thrillerek hatása, valamint egyik korábbi művének sem volt ennyire kanonizált, sokat látott történetváza (menekülés egy rakás piszkos drogpénzzel a rendőrök és egy kattant gyilkos elől). A Nem vénnek való vidék azonban kísérlet, melyben az író könyveinek legfőbb tartalmi motívumait (a végzet elkerülhetetlensége, az emberi bűn mélységei, morális útválasztások, halál és egzisztencia) a mozivászon köznyelvére fordítja le, mesterien. Regényét olvasva filmet látunk. McCarthy azonban a zsánerkonvenciókat nem fel-, hanem kihasználja. Legmegfilmesíthetőbb írásában irgalmat nem ismerve számol le a cowboy-hősökkel, hogy aztán újdonsült legendáriumának keretén belül megidézhesse az emberi gonoszság ótestamentumi málháját. Ahogy McCarthy lerombolja és újraértelmezi a biztonságérzetet nyújtó mítoszokat és műfajokat (jelen esetben a noirt, a thrillert és a westernt), úgy zsonglőrködnek filmzsánerekkel poszt-modern modorban a Coen testvérek is, akik hibátlanul vitték vászonra McCarthy remekművét.

A Nem vénnek való vidéket 10 éve mutatták be először a 2007-es Cannes-i Filmfesztiválon, ahol nagy általánosságban véve oda voltak tőle, azonban néhány renegát kritikus hirtelen felindulásból azért el tudta meszelni a gyorsan piedesztálra emelt western-noirt. A zárlatot az ítészek fejében a film elliptikus cselekményvezetésének dekadenciája, a nehezen emészthető morálfilozófiai eszmefuttatás, a mű gerincét adó kíméletlen hajsza minden katarzistól megfosztott lezárása okozta, amin az sem segített, hogy a film végén Anton Chigurh (Javier Bardem), minden idők leghitelesebb és legrémisztőbb pszichopata gyilkosa élve biceg el, míg Llewelyn Moss (Josh Brolin) kvázi-protagonistája szétlőve végzi egy motelszoba padlóján. A 2008-ban négy Oscart bezsebelt (legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv, mellékszereplő) filmet zavaros, amorális, nihilista, vérpesszimista filmként értelmezték és bizony egy évtized elteltével is sokan kérdőjelezik meg moralitását és világképét. Ahogy azt is, hogy vajon megérdemelte-e a megannyi kopasz aranyemberkét, melyeket sokan inkább a szintén versenyben lévő Vérző olajnak adtak volna, vagy épp a Junonak. Mivel senkik nem vagyunk, hogy eldöntsük – vagy meddő vitákba bocsátkozzunk arról, hogy – melyik filmnek mennyi Oscar-díj járt volna az utóbbi évek legizmosabb felhozatalú ceremóniáján, ezért inkább a foglalkozzunk azzal a bizonyos fent említett moralitáskérdéssel, mellyel egyébként a Nem vénnek való vidék 10 évvel ezelőtti bemutatója óta sokan elbíbelődtek már kisebb-nagyobb sikerrel. Jelen írás is egy a sok közül.

Egyesek épp azért imádták le a vászonról a filmet, mert az letaglózó fináléjában látszólag teljesen szembe ment a bevett narratív és dramaturgiai formulákkal. Jó érzés volt látni, hogy végre nem az történt, amit vártak: hogy a rossz „diadalmaskodik”. Nem lenne ezzel az értelmezéssel semmi baj, ha nem lenne felületes. A rossz, a gonosz, az egyetemes emberi bűn és bűnhődés motívumai és példái tombolnak a McCarthy határvidékének sátáni mikrovilágában, a film végén ugyanakkor a pokol tisztítótüzét takarékra veszik a szerzők.

Miután Moss lenyúlja a csúnya mészárlásba fulladt drogüzlet helyszínén talált kétmillió dollárt, egyből a nyomába ered a profetikus elhivatottsággal mészároló halál angyala. A tévútra lépett kapzsi bűnöst az indifferens örök szenvedést megtestesítő, megállíthatatlan Chigurh levadássza, hullahegyeket hagyva maga után, pénzérméjét pöckölgetve. Chigurh sajátos morális iránytűje ez az érme. A véletlen, a sansz, a „fej vagy írás” káosza szervezi áldozatainak sorsát. A társadalom bevett moralitáselvein öntörvényűen és tántoríthatatlanul lép keresztül, kezében az ikonikus marhataglóval, mellyel saját nihilista világnézetének fátumszerűségét erőlteti rá azokra, akiket „hasznavehetetlen” etikai szabályrendszerek és döntéssorozatok sodortak útjába.

„Íme az ajánlatom: te elhozod a pénzt, én futni hagyom a nőt. Máskülönben megbüntetem, ahogy téged is. Ez a legjobb ajánlat, amit kaphatsz. Azt nem mondom, hogy mentsd magad, mert azt nem tudod” – mondja Mossnak, aki nagy ívben tesz erre. Meg is lesz a böjtje. Noha Chigurh ígéretét betartva megöli Mosst és végül feleségét is, a Carla Jean (Kelly Macdonald) kivégzése előtti párbeszédükben mégis valami olyasmi történik, amire nincs felkészülve. A nő ugyanis nem megy bele az érmedobásba. Elutasítja Chigurh moralitásképét és arra kényszeríti a gyilkost, hogy ő döntsön, ne pedig a véletlen (a könyvben egyébként bevállalja az érmedobást és veszít). Így a nő lelövése előtt kap egy megsemmisítő morális pofont, amit láthatóan nem tud kezelni. Mintha ezen töprengene, mikor belemegy az autó. Mintha ez lenne az ő büntetése, mintha mégse működne saját embertelen elvrendszere, ami a karamboljelenetben – a véletlenszerűség és a kaotikusság jegyében – ellene is fordul. Az igazán megsemmisítő Chigurh számára viszont az, hogy, miközben sérülten fekszik kocsija roncsa mellett, két fiú önzetlenül segít neki. Az élet nem is olyan rohadék és érzéketlen és kíméletlenül vad, mint ahogy azt ő látja.

Ekkor jön a képbe Bell sheriff (Tommy Lee Jones) karaktere. Az öreg kisvárosi rendőr Moss és Chigurh nyomában jár, de nem tudja őket elkapni. Moss és Chigurh játszmája ugyanis megtestesíti azt az emberi gonoszságot, amivel a sheriff már nem tud lépést tartani, nem érti, és nem tudja feldolgozni azt (hasonlóképpen a Fargo Marge Gundersonjához). McCarthy posztmodern westernjeinek sajátos rezonőre ő, aki még látott igazi cowboyokat elügetni a naplementében. A vadnyugat rokonszenves ideája azonban a drog, a mohóság és a Chigurh nyomában folyó patakvér láttán semmissé válik. A sheriffnek látnia kell, ahogy a múlt leúszik a gyilkosok klotyójában. A film végén is ugyanolyan tehetetlenül áll a földi ördögök játszóterévé változott texasi préri pusztító sötét csendjébe meredve, ahogy a film elején (nem véletlenül nincs észlelhető zenéje a filmnek, hiszen bármilyen dallam kiölné a filmből a McCarthy művét körbelengő végítéletszerűséget). Ekkor meséli el feleségének álmát a film epilógusában. Azt az álmot, amivel a nézők és sok kritikus sem tudott mit kezdeni 10 évvel ezelőtt.

A sheriff álmában apját (a dicső múlt megtestesítőjét) látja, amint a sötétben (ami a moralitás hiátusának sötétsége) egy fáklyát tartva lovagol el, hogy egy nagy tüzet rakjon a semmi közepén fiának, ami mellett megmelegedhet, és ami elűzi a sötétséget. Ez a tűz, ez a fény spirituális világosságot jelent, amire a William Butler Yeats Hajózás Byzantiumba (avagy Hajózás Bizáncba) című versének első sora is utal. „Vénnek nem jó e táj / Az ifjak itt egymás nyakán, a fán a madarak / – halandó népség – zengik dalaik” – szól a sor. A vers üzenete pedig az, hogy ahhoz, hogy az ember idős korában is boldog legyen, a világ zsigeri gyarlóságának hátat fordítva kell a belső, lelki békét keresni. A mocskos pénz ezért válik jelentőségét vesztett „vörös heringgé” és ezért hal meg Moss képen kívül. Bell sheriff a film utolsó másodperceiben válik a Nem vénnek való vidék főszereplőjévé. Az a kétórányi idegtépő, feszült, tömör és kíméletlen mikroszkopikus világégés, amit Chigurh és Moss rászabadított a szóban forgó vidékre, egy célt szolgált: azt, hogy a sheriff megvilágosodjon. Nem az a lényeg, hogy ki hogyan ölt meg kit, ez nem az a thriller, ez nem az a western. Bell rájön arra, hogy túl sokat várt az emberektől, hogy túl nagy célokat tűzött ki maga elé, hogy mindenkit nem menthet meg, és nem hozhatja vissza a múltat. A vénnek való vidék odabent van, Bell pedig megtalálta azt. Egy rideg, szennyes világban így lehet józan ésszel, ép gerinccel kibírni. A sheriffnek áldozatokat kellett hoznia és áldozatokat kellett látnia ahhoz, hogy fejében és lelkében békére leljen. Ez a „békére lelés” pedig egyáltalán nem „a rossz diadala”, sőt.