Tekintélyes díjlistával rendelkezik Thomas Anderson There Will Be Blood című filmje – melyet költői igyekezetében Vérző olajra bénázott el magyar fordítója –, ezek között immár két Oscar-díj is szerepel, amivel Daniel Day-Lewis és Robert Elswit színészi, illetve operatőri munkáját méltatták, egyiket sem, és messzemenően nem érdemtelenül.
Anderson alkotása, Upton Sinclair Olaj! című regényének részleges adaptációja mentén egy, a modern kapitalizmus kontextusába ágyazott sikertörténetet jelenít meg, annak minden visszásságával. A történet egy olajvállakozó, Daniel Plainview életének három évtizedét öleli fel, a kezdeti évek nyomorban folyó aranyásásától a kőolajpiacon elért mesés gazdaságig. Daniel életét és karrierjét egy fiatal fiú, Paul Sunday (Paul Dano) megjelenése pecsételi meg, aki potom összegért egy kivételes olajlelőhely koordinátáit kínálja cserébe. A férfi megragadja az alkalmat, egy birtok kivételével meg is veszi a kis nyugati település földjeit, majd beindítja a termelést.
Nem a felpörgetett cselekményesség jellemzi a főszereplő sorsát bemutató filmet, ám az egymást követő események – egy ál-mostohatestvér felbukkanása, a helyi evangélikus gyülekezet önjelölt szektavezérével, Eli Sunday-jel való konfliktusai, fogadott fia balesete, majd speciális iskolába küldése – legalább annyira életszerűek, mint szimbolikusak, és ez a termékeny kettősség az emberi viszonyok megrajzolásában is jelen van. Daniel szinte mitikus ellenlábasa Eli – szintén Paul Dano remek alakításában –, egy pattanásos arcú, frusztrált, hataloméhes srác, nem mellesleg az olajtippet adó Paul ikertertestvére, aki saját szociális pozíciójának megerősítését reméli a Daniellel kötendő cinkos szövetségtől. Ám Daniel az első adandó alkalommal megalázza: ugyan megegyezett vele, hogy lelkészként ő áldhatja meg az első olajfúrót, az ünnepségen mégis Eli kishúgával avattatja fel a kutat, mert tudomására jut, hogy otthon rendszeresen verik a lányt, ha az nem imádkozik megfelelő intenzitással. Ettől kezdve éles megalázási és hatalmi játszma kezdődik köztük, aminek a személyes bosszún, a hatalomvágyon túl, a hamisság leleplezése értelmében morális tétje is van Daniel számára. Így kerül sor a személyes igazságszolgáltatásra a film végén, ahol az olajmágnás gyakorlatilag a talentumok Paulra és Elire adaptált bibliai és kapitalista szellemű példázatát olvassa az általa restnek, gyávának, aljasnak tartott Eli fejére. És ennek a nevében veri agyon.
A film határozott erénye, hogy nem egyszerűsíti le a szereplőket: Plainview figurája árnyalt és kidolgozott, személyiségének ellentmondásaival együtt, miközben a külön erkölcsi rend szerint cselekvő magányos „harcos” toposzára épül. Személyiségének ereje és rejtélyessége az előéletét illető tények, adatok és történetek hiányából fakad, de abból a végletes, szinte zsigeri undorból, mizantrópiából is, amit a film alaphangulataként állandósít. A traumatikus előélet-történetről a film nem feltétlenül narratív formában, de utalásosan beszél, Daniel sebezhetőségét például sebzett pontjainak, erős érzelmi reakcióknak illetve azok – például a szerelmi-szexuális kapcsolatok – hiányának felmutatása által jelzi. Daniel szentségként közelít a vérségi viszonyhoz, mintha ez értelmet adna a pénz utáni harcnak, mintha általa feloldható, de legalább megosztható volna a csömör terhe és magánya – ezért válik értékessé az áltestvér megjelenése és innen az érzékenység minden apai szerepét érintő negatív megjegyzésre. Fogadott fiához ambivalens viszony fűzi: tudatosan marketingeszközként használja őt (a családi vállalkozás bizalomgerjesztőbb) ugyanakkor valóban gondoskodik róla, ragaszkodik hozzá, de legalábbis lelkifurdalást érez vele szemben saját hazugságai vagy szeretetre való képtelensége miatt.
A filmben nincsenek álomszerű flash-backek, a kamera tárgyszerűen mozog együtt a történettel – a távolságtartás stilizált, ennek íve a kezdeti képsorok dokumentarista szikárságától az utolsó jelenet játékos reflexivitásáig tart, amelyben Daniel, miután szétverte Eli koponyáját, a kamerának hátrafordulva mondja ki: „Befejeztem.” A nézőnek is szóló végszót értelmezhetjük Daniel igazságosztásainak létjogosultságára való rákérdezésként, a moralizálástól való ellépésként: felkavaró és problematizáló történetet látunk, az igazság bajnoka nincs kikiáltva.
Daniel Day-Lewis játéka egyértelműen a film alappillére, az operatőri munka mellett a zene is telitalálat, bár külön karrierre nem számíthat a Radiohead gitárosa, a Jonny Greenwood által komponált fémes zaj-zörej zene: túllép a táncolhatóság tartományán, a fülnek sem kimondottan kellemes, ám szinte anyagivá teszi a film nyomasztó atmoszféráját.