Clint Eastwood 1992-ben díszes koporsót ácsolt a vadnyugati filmnek: a korszakos jelentőségű Nincs bocsánat nemcsak a rendező westernéletművét kerekítette le, de kimozdította helyükről a magányos hős mítoszának alappilléreit is. E látnoki erejű revizionista ballada végsősoron a műfaj létjogosultságát tette kérdésessé. Nem is csoda, hogy a következő években a western tetszhalott állapotban vegetált, és az ezredfordulóig életjeleket sem mutatott. Folytatódik húsz évvel ezelőtti műfajtörténeti sorozatunk.
A kilencvenes években a western anakronisztikus képződménynek tűnt: főként azon rendezők fordultak a műfaj felé, aki vagy elbúcsúztatni akarták, vagy pedig összeházasítani a korszak legnépszerűbb hollywoodi zsánereivel. Egymást követték a sztárszínészek által dirigált presztízsfilmek (Farkasokkal táncoló / Dances With Wolves, Nincs bocsánat / Unforgiven), a markánsan akcióközpontú zsánerdarabok (Tombstone – A halott város, Gyorsabb a halálnál / The Quick and the Dead), a hollywoodiánus ízlésű életrajzok (Geronimo – Az amerikai legenda, Wyatt Earp), a posztmodern műfajjátékok (Halott ember / Dead Man) és a dévaj komédiák (Pápaszem / Four Eyes and Six-Guns; Maverick – Halálos póker; Jack, a villám / Lightning Jack; Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat).
Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992
A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.
Ezekből az idejekorán elhaló, inkább szórványszerű „trendekből” azonban nem rajzolódtak ki határozott alkotói szemléletmódok, és javarészük a műfaj evolúciójához sem járult hozzá. Nem kedvezett a westernnek a hollywoodi korszellem sem: a hagyományos eszközökkel készült kalandfilmek ekkorra már ódivatúnak számítottak a számítógépes technikával megtámogatott, grandiózus látványvilágú blockbusterekhez képest.
Egészen új helyzet állt elő az ezredfordulót követően. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások – hosszú idő után először – megingatták az Egyesült Államok legyőzhetetlenségébe vetett hitet, ráadásul a béke és a stabilitás ígéretét hordozó, többpólusú nemzetközi rendszeren alapuló liberális világrendet is megroppantották. Az afganisztáni, majd az iraki háború nyomán létrejöhetett az az illúzió, hogy bizonyos értelemben visszatért a hidegháború időszaka, s a globális jelentőségű fegyveres konfliktusok ismét a „jó” és a „rossz” küzdelmévé egyszerűsödnek.
Mivel a western értékszemlélete is leírható szélsőséges erkölcsi kategóriákkal, nem véletlen, hogy a zsáner a kétezres évek első felében új erőre kapott. Csakhogy a világ kuszább, kiismerhetetlenebb hely lett az emberi jogi jogsértések egész sorát előidéző iraki háború éveiben: a nyugati ember biztonságérzete épp azért tört darabokra, mert az imént említett morális pólusok határai végképp elmosódni látszódtak a sokszor csak a „civilizációk összecsapásaként” emlegetett – és végül a Közel-Kelet destabilizálásához vezető – nemzetközi krízis során.
9/11 után
A kétezres évek westernjeit – az imént említett két közérzülethez „igazodva” – egyfajta Janus-arcúság jellemezte. Szép számmal készültek olyan klasszicizáló művek, mint a szinte már az aranykor town tamer darabjaira hajazó Fegyvertársak (Open Range, 2003), az útiwestern hagyományos sémáit alkalmazó Az eltűntek (The Missing, 2003), az akár háborús filmként is felcímkézhető Alamo – A 13 napos ostrom (2004), vagy a melodrámai húrokat pengető Appaloosa – A törvényen kívüli város (2008). E mozik polarizált hősképükkel és hagyományos konfliktuskezelésükkel azt sugallták, hogy a western világa továbbra is kiismerhető, átlátható, vadon és civilizáció ellentéte pedig szükségszerűen az utóbbihoz rendelt értékek diadalával zárul.
Ugyanakkor a kortárs perspektívát érvényesítő, ízig-vérig 21. századi westernek is felbukkantak a porondon. Ez utóbbiak híven tükrözték a 9/11 utáni korszak értékválságát, ugyanakkor tematizálták az Egyesült Államok legégetőbb társadalmi problémáit, miközben revideált hősábrázolásukkal lázadtak a műfaj klasszikus sémái ellen. Tommy Lee Jones mindkét egyedi hangvételű szerzői víziójában, a Melquiades Estrada három temetésében (The Three Burials of Melquiades Estrada, 2005) és A kelletlen útitársban (The Homesman, 2014) is olyan protagonistát léptet fel, aki sokkal inkább a természet vad, zabolátlan erőihez tartozik, semmint a haladás zálogát jelentő civilizációhoz.
A karakterizálás tekintetében hasonlóan üde színfolt a James Mangold által rendezett Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma, 2007), mely a kereken ötven évvel korábbi sur-western, a Ben Wade és a farmer (eredeti nyelven szintén 3:10 to Yuma) remake-je. A két főhőst – a romantikus ködbe burkolt, mégis romlott banditát, valamint az egzisztenciálisan lerongyolódott családapát – elválasztó határvonal már az eredeti verzióban is folyékonnyá vált, Mangold és a forgatókönyvírók azonban még tovább merészkedtek, s a farmer kiiktatásával, valamint a haramia révbe juttatásával szintúgy arra mutattak rá, mennyire billenékeny az új, modern Vadnyugat „erőegyensúlya”.
Az újrafeldolgozások sorát gazdagítja a Coen-fivérek által jegyzett A félszemű (True Grit, 2010) is, mely Charles Portis hasonló című regénye nyomán íródott, csakúgy, mint Henry Hathaway 1969-es, John Wayne főszereplésével készült átirata. A Coenek verziója a forrásmű és a korábbi filmverzió hősképét is modifikálja, sőt a western hagyományos cselekménysémáinak kereteit is szétfeszíti. Ha Will Wright strukturalista klasszifikációjából (A hatlövetű és a társadalom1) indulunk ki, azt mondhatjuk, hogy A félszemű két narratív szerkezet, a „profi cselekmény” és a „bosszú változat” egyedülálló kevercse. Egyik fő állítása, hogy az üzleti alapon történő és a revansvágy vezérelte emberölés végső soron egy tőről fakad: a célszemély mindkét esetben vérrel fizet, csak az egyik ügyletben a pénz vérré „konvertálható”, míg a másik színtisztán érzelmi cserekereskedelem.
Természetesen A félszeműt is áthatja az alkotópáros védjegyéül szolgáló posztmodern cinizmus és műfaji játékosság, de talán ennél is fontosabb, hogy az a mély illúzióvesztettség is kiolvasható belőle, mely az iraki háború végfázisában jellemezte Barack Obama Amerikáját.
Műfaji variációk
Ebben a korszakban is akadtak rendezők, akik csupán megnyerő háttérnek használták a westernmiliőt ahhoz, hogy egzotikusabbá tegyék akció- és thrillerelemekkel gazdagon dúsított, de a műfaj alapkonfliktusait óvatosan kikerülő filmjeiket. Feltétlenül ebbe a kategóriába tartozik a sztárszínészeket (Pierce Brosnan, Liam Neeson) felvonultató, sokértelmű – és ezért rejtélyes – jelképekkel dolgozó Seraphim Falls – A múlt szökevénye (2006) is. Tudvalevő, hogy a western erős műfaj, amiből az is következik, hogy nehezen házasítható össze más zsánerhagyományokkal. Ennek ellenére született néhány próbálkozás, mely a vadnyugati film és a horror nászán alapult. E trendbe illeszkedik a sok tekintetben B-kategóriás Burrowers – A felszín alatt (2008), valamint S. Craig Zahler jóval kiegyensúlyozottabb színvonalú, s a két műfajt is ügyesen szervesítő Csontok és skalpokja (Bone Tomahawk).
A 21. századi western tehát még akkor sem kellően ellenálló a „vendégműfajokkal” szemben, ha azok történetesen a fantasztikum talaján csíráztak ki. Ezt gyönyörűen szemlélteti a Cowboyok és űrlények (Cowboys & Aliens, 2011), amelyben rakoncátlanul keveredik a vadnyugati mozi és a sci-fi tárgyi világa, továbbá stiláris elemei. Sokkal szellemesebben és leleményesebben zsákmányolja ki a műfajt a Gore Verbinski által rendezett Rango (2011), mely az animációs filmformát is mesterien használja fel a céljához.
Szembetűnő, hogy az ezredforduló utáni westernben szinte egyáltalán nem, vagy csak bújtatottan jelenik meg az indiántematika. A multikulturalizmus, az amerikai kisebbségek helyzete ennek ellenére is számos társadalomkritikus mű kulcstémája. A Wounded Knee-nél temessétek el a szívem (Bury My Heart at Wounded Knee, 2007) mellett talán csak egyetlen olyan darab létezik a korszakban, mely az amerikai őslakosok mostoha sorsáról regél. A méltatlanul elfeledett The Only Good Indian (2009) kisebbség-reprezentációja valójában nem csupán az indiánokat, hanem az afroamerikaiakat és a spanyolajkúakat is érinti (beszédes tény, hogy a direktor, Kevin Willmott fekete polgárjogi aktivista).
A pionírmítoszt felülvizsgáló Meek’s Cutoffban (2010) is feltűnik egy indián, igaz, csupán mellékszerepben: az őslakost foglyul ejtik a telepesek, és arra kényszerítik, hogy navigálja karavánjukat a hőn áhított Újhaza felé. E mellékfigura Reichardt történetében sokkal rokonszenvesebb, mint a pionírok „lángoszlopa”, a gyűlöletes Meek, ráadásul tökéletes harmóniában él a természettel – és ezt az érzetet csak fokozza, hogy a forgatókönyvíró megfosztja az indiánt a nyelvi önkifejezés lehetőségétől.
A Michael Berry által rendezett, Ed Harris főszereplésével készült Frontera (2015) mély részvéttel viszonyult a nyomorúságos helyzetű mexikói bevándorlókhoz, Quentin Tarantino első westernje, a Django elszabadul (Django Unchained, 2012) pedig a rabszolga-felszabadítás témájának újramelegítésével irányította rá a figyelmet az amerikai társadalom kollektív történelmi bűneire. Ez persze csak a csinos, de megtévesztő látszat: a posztmodern mozi fenegyereke szemlátomást szívesebben bíbelődött az italo-western és az exploitation alapelemeinek csúfondáros kiforgatásával, mint a politikailag korrekt társadalmi üzenet minél konformabb megfogalmazásával.
Közelmúlt és közeljövő
Az utóbbi néhány évben mintha kreatív hullámvölgybe süllyedt volna az amerikai westernfilm. A vérfrissítést természetesen továbbra is a szerzőközpontú alkotói műhelyek, a műfajhoz újra és újra visszatérő sztárrendezők biztosítják: mind Tarantino második westernje, a maróan cinikus Aljas nyolcas (The Hateful Eight, 2015), mind pedig a Coen-fivérek kaleidoszkópszerű antológiafilmje, a Buster Scruggs legendája (The Ballad of Buster Scruggs, 2018) csodamód szellemes és üde energiát sugárzó mozi, de mégiscsak egy-egy már kialakult alkotói univerzumba illeszkednek.
Clint Eastwood a Nincs bocsánat lázálomszerű zárlatában örökre kilovagolt a műfajból (igaz, 2008-as rendezése, a Gran Torino cselekményvezetésével és hősábrázolásával is tudatosan reflektált a westernre, nem is szólva a multikulturalizmus problematikájáról). Bár a Coen-fivérek, Tarantino vagy épp Tommy Lee Jones szökőévenként megörvendeztetik a hálás közönséget egy-egy valóban míves és emlékezetes vadnyugati opusszal, ordítóan hiányzik Eastwood „örököse”, vagyis egy olyan auteur, aki képes hosszú távú alkotói stratégiában gondolkodni, és kellően elkötelezett a zsáner iránt. Ha vetünk egy pillantást a mai, meglehetősen szegényes westernkínálatra, gyorsan ráébredhetünk, hogy ezt az űrt jó ideig nem fogja betölteni senki.
A 21. században a vadnyugati mozi globális jelenséggé terebélyesedett. Az ausztrálok az elmúlt két évtizedben szinte zsinórban ontották a műfaj sztenderdjeinek ellenszegülő, mind formanyelvileg, mind pedig tematikailag kuriózumszámba menő alkotásokat: a kétezres évek derekának csúcswesternje, Az ajánlat (The Proposition, 2005), a Fennsíkok csavargója (High Plains Drifter) konfliktusát bámulatos érzékkel recikláló Red Hill (2010) és a rasszizmus kérdéskörét érzékenyen boncolgató Veszett vidék (Sweet Country, 2017) egyaránt világosan jelzi, hogy a kontinensnyi ország filmművészete még mindig „westernkompatibilis” – sőt, most talán még inkább, mint eddig bármikor.
Az ausztrál származású Andrew Dominik melodrámai hangvételű western-eposza, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, 2007) mítosz és valóság ellentétéről mesél, ám nem úgy, ahogy a műfaj nagynevű auteur-jeitől megszokhattuk. A rendezőt nem a hírhedt bandita élettörténete, vagy az azt övező legendárium izgatja: meditatív, főként a hangulatra és a formai truvájokra alapozó műve leginkább Terrence Malick inspirációjáról árulkodik. A jelenkori western palettáján külön színfoltot jelentenek a kiemelkedő színvonalú nemzetközi koprodukciók (A sötét völgy / Das finstere Tal, 2014; A megváltás / The Salvation, 2014; Slow West, 2015) is.
Arra roppant nehéz volna válaszolni, hogy milyen irányt vehet a jövőben a western története. Azt viszont nem hallgathatjuk el, hogy a zsáner immáron emberöltők óta konok küzdelmet folytat az elmúlással – sőt, a nyolcvanas években jószerivel eltűnt a műfaji palettáról –, de eddig mindig bizonyította kivételes életképességét. Hogy így lesz-e ezután is? Nem is lehet vitás.
Szavazó
Melyik a kedvenc ezredforduló utáni westernfilmed?
1 In: Berkes Ildikó (szerk.): A western. MFIFA, Budapest, 1981. pp. 20–51.
