Többféleképpen próbáltam már megközelíteni, és megérteni, hogy mit jelenthet egy amerikai számára a western műfaja és a cowboy vagy a magányos pisztolyhős alakja. Mitől ideális állapot az ipari forradalom előtti, barbár világ, ahol lényegében vadparasztok lövik egymást halomra?
Egyik lehetséges megközelítési mód az lehet, ha elképzeljük, hogy vérszerződő-kacagányos őseink nem ezerakárhány, hanem mondjuk 120 évvel ezelőtt foglaltak hont, és nem hátrafelé nyilazva, hanem csípőből tüzelve. Valószínűleg úgy tekintenénk rájuk, mint a tegnap hőseire (és nem mint átromantizált fesztikörkép-szereplőkre), akikkel együtt érkezett nagyapánk kisgyerekként, és lakhatóvá tette a helyet, ahol élünk. Nagyjából így tekinthetnek az amerikaiak a vadnyugat fiaira.
Vagy nézzük az egészet tágabb perspektívából, és mondjuk azt, hogy a western nem más, mint egy lehetséges megjelenítési módja annak a kulturális toposznak, amely Európában a magányos lovagok hőstetteiről zengett mesékben, balladákban, eposzokban öltött testet, Ázsiában pedig a kóbor szamurájok és „wong-fei-hungok” történeteiben. Úgy gondolom, hogy a spagetti-westernek ezt az utóbbi megközelítési módot alkalmazták, ezért nincs meg bennük az önmagunkról beszélés gesztusa, ami az amerikai westernekre jellemző. Mert bármennyit is változott a műfaj az utóbbi évtizedekben, ezt a sajátosságát Amerikában megőrizte. Ezt követi Ed Harris is, aki már másodszor ül kamera mögé úgy, hogy közben a kamera előtt is ő van. Az Appaloosa egy amerikai történet, amely nem „azokról” a fiúkról beszél, hanem „rólunk”, azaz róluk, amerikaiakról. Törvény és törvénytelenség határmezsgyéje ilyen formában csakis Amerikában jelentkezhet, és érezni, hogy ehhez a rendező közeliként, sajátként viszonyul.
A film története röviden úgy foglalható össze, hogy Ed Harris összehívta a haverjait, csináljanak már egy westernt együtt. Picit hosszabban pedig úgy, hogy Virgil Cole (Harris) és Hitch (Viggo Mortensen) fegyveres rendcsinálók, akiket azért szoktak felbérelni, hogy intézkedjenek ők a randalírozó bandák ügyében – mert az éppen aktuális seriff túl nyámnyila vagy túl halott. Van még egy nő is (René Zellweger), aki egy szívószállal is lefeküdne, ha meglátná benne az alfahímet. Tehát: barátság, hűség, törvény és nők – ezek volnának a fő témák, illetve a kockának fondorlatos fordulása, még ez is. Vagyis Harris alapjában véve klasszikus westerntémákra hasalt rá, és készített egy hagyományos filmet azokról az időkről, amikor a férfi még férfi volt, morgott egyet a bajsza alatt és lőtt kettőt a ponchója alól. De azért ennél sokkal többről van szó.
A mai westernekhez képest (pl. Börtönvonat Yumába), ez sokkal inkább karakter-, mintsem történet-centrikus. A negatív karakter itt nem egy rosszfogú, vihogó mexikói, hanem egy dörzsölt üzletember (Jeremy Irons), aki néha fent van, néha lent, és próbál minden helyzetet a maga érdeke szerint alakítani. Általában túl messzire megy, de hát business is business, ezt teszi ma is a sikeres üzletemberek többsége. Nyilván a maiak annyira nem lövöldöznek, de hát ezért western ez, könnyebb így megmutatni, hogyan is működnek a dolgok. Ennek ellenére – és ez a film egyik hibája – Jeremy Irons színészi anyagként nincs eléggé kihasználva. Egy ilyen kaliberű művésznek ezt a szerepet túl könnyű eljátszani.
Harris és Mortensen viszont brillíroznak. Nem hagyományos barátok ők, kapcsolatuk látszólag üzleti, a minimalizmusig visszafogott. Viszont a ki nem mondott szavak mögött szinte pezseg közöttük a levegő, és ezt nem úgy kell érteni, mint a Túl a barátságonban, hanem a maximális lojalitás és tisztelet szintjén elgondolva. Annyira közel állnak egymáshoz, hogy gyakran egyikük fejezi be a másik mondatát. Az egymáshoz fűződő viszonyuk határozza meg azt is, ahogyan a törvényhez vagy a nőkhöz – meg magához az élethez – viszonyulnak.
Mit is jelent itt a törvényhez való viszonyulás? A két főhős ugye rosszfiúktól menti meg a bajba jutott városokat. Ám ezt nem a jog vagy az igazság nevében teszik, hanem azért, mert ez egy jól fizető meló. Ugyanúgy törvényen kívül állnak, mint a banditák, hiszen csak akkor vállalnak el egy munkát, ha a város vezetősége elfogadta sajátos szabályaikat, amelyben mentesítik magukat a felelősség terhe alól. Nehéz megmondani, mi különbözteti meg őket a bérgyilkosoktól. Hacsak az nem, hogy elsődleges feladatuk a védelem, és csak a második a támadás. De ettől még etikailag kifogásolható, ahogyan dolgoznak.
Ami pedig a nőkhöz való viszonyulásukat illeti: ha nem lenne közöttük annyira szoros barátság, valószínűleg a film elején kinyírnák egymást. Így viszont végigzongoráznak a legtöbb lelki és fizikai kalandon és veszélyen, amit egy nő okozhat egy XIX. századi puskaropogtatónak. A női szereplő egyébként szintén elhibázott, de nem a szerep egyszerűsége miatt, mint Irons esetében, hanem itt a megjelenéssel van baj. Zellweger nem az a nőtípus, akiről elhiszem, hogy olyan könnyen elcsavarja a férfiak fejét. Viggo Mortensen ezzel szemben telitalálat, és az alakítása is kifogástalan. Mintha az arcát is kicserélték volna azóta, hogy egy szál tetkóban bunyózott a maffiózókkal Cronenberg szaunájában.
Talán meg kellene említeni a film ritmusbeli egyenetlenségeit is, de azt hiszem, az Appaloosa esetében ez a kevésbé lényeges szempont, hiszen, mint mondtam, nem a cselekmény pörgésén van a hangsúly, hanem a karakterek belső életén. Az viszont pörög.
