A forgatókönyv dinamikusabbá tételével és az akciójelenetek felpörgetésével a filmkészítő csapat kimenti az alkotást a remake-ek csapdájából: az eredeti, a történet hajtóerőművének számító lélektani vonalat sértetlenül vezeti keresztül a golyózáporon, és a végén még csavar is rajta egyet.
A western lerágott csontként hevert az utóbbi években abban a gödörben, amit Hollywood ásott neki. A műfaj ötletszegény válságba került már a nyolcvanas években, csupán Európában tartották még benne a lelket. Clint Eastwood 1992-es Unforgivenje volt és lesz az a mérföldkő Amerikában, amely újra felállítja a western archetípusának oltárát, de a vadnyugat műfajának alappilléreire Hollywood azóta csupán kártyavárakat tudott építeni.
Elmore Leonard 1953-as Three Ten to Yuma című novellájából négy évre rá Delmer Daves egy csendes, pisztolypárbajtól mentes, párbeszédcentrikus, de izgalmas westernt készített – ennek született idén remake-je James Mangold rendezésében. A forgatókönyv dinamikusabbá tételével és az akciójelenetek felpörgetésével a filmkészítő csapat kimenti az alkotást a remake-ek csapdájából: az eredeti, a történet hajtóerőművének számító lélektani vonalat sértetlenül vezeti keresztül a golyózáporon, és a végén is csavar egyet.
A többszörös rablógyilkos Ben Wade-et (Russell Crowe kidolgozott rosszfiú-játéka) négy férfi próbálja meg átkísérni Contention városába, hogy a yumai börtönbe induló, 3 óra 10 perces vonatra feltegye. A kísérethez tartozik a polgárháborúban fél lábát, az évek során önbecsülését is vesztett céllövész és családapa Dan Evans (a Christian Bale-től megszokott hibátlan alakításban), aki a családját megmentő 200 dollárért vállalja a kockázatot. Ezzel többek között a benne csalódott nagyobb fiának próbálja bizonyítani bátorságát és elkötelezettségét. Eredeti elképzelése azonban a visszájára fordul, miután Wade bandája a kíséret ellen fordítja a lakosságot, és arra kényszeríti az addig elszánt társakat, hogy Evanst cserbenhagyva megfutamodjanak. A magára maradt farmer azt választja, hogy küldetését a halála árán is teljesíti – s ezáltal hőssé válik fia szemében –, maga mellé állítja Ben Wade-et, és így együtt, egymás értékeit felismerve, barátságban menekülnek az érkező vonat felé.
Az eredetivel ellentétben a friss remake inkább roadmovie: míg az ’57-es fekete-fehér westernben a két főhős kölcsönös tisztelete a szállodaszobában, az óra másodpercmutatójának kattanásaitól kísérve bontakozik ki, addig Mangold filmjében az általuk megtett út viszontagságai közepette tanulják meg becsülni egymást, karaktereik az út során esnek át gyökeres változáson. A remakeben egymás életét is megmentik, ami még szorosabbá fonja köréjük a bajtársi kötelesség kötelékeit. Dan Evans eredeti bátortalansága és tétovázása Cristian Bale játékában idővel magabiztos, hőshöz illő vakmerősséggé lényegül át, ugyanúgy, ahogyan Russell Crowe bűnöző karakterét szív alakú dobozba csomagolja át. Itt meg kell említeni még a főnökéhez a végletekig ragaszkodó, őt bármi áron kiszabadítani szándékozó Herceg Charlie-t (újra egy gyönyörű Ben Foster alakítás), aki duplagombos bőrkabátjában, no meg jéghideg kék szemével a film kabalájává változik a vásznon, feltűnése egy-egy jelenetben kellemesen rossz érzésekkel tölti el a nézőt. Érdemes megfigyelni az öltöztetést: a rosszfiúk viseletéhez kötelező módon fekete vagy sötétszürke kalap jár, a többiek fejfedője általában színesebb.
James Mangold nem sokat javított a western hagyományain, az eszköztárat sem bővítette, ráadásul nem is eredeti ötlethez nyúlt megfilmesítés céljából. Egy érdemét azonban mindenképp elismerhetjük: életet lehelt a már halottnak és feltámaszthatatlannak hitt zsánerbe, ebben a tinédzserhorrorok és CGI által uralt hollywoodi filmvilágban, bebizonyítva azt is, hogy a jó és rossz találkozásából nem születik kötelezően csúnya.
