A western napjainkban rozoga bölényként dülöngél hollywoodi műfajtársai között, s míg azok egyre perverzebb frigyekkel csábítják magukhoz nézőiket, ő minden tétova próbálkozása (például A tűz óceánjának ifjúsági kalandja vagy Az eltűntek) ellenére leginkább egy megváltó tarkólövésért szuszog. Életet lehelni belé igazi bűvészmutatvány lenne: ezúttal az egyszer már sikerrel járt Kevin Costner tesz egy kísérletet.

A Fegyvertársak nem az a slendrián behemót, amilyen produkciókkal Costner égette magát a kilencvenes évek második felében, sokkal inkább arról tanúskodó alkotás, hogy szerzője otthonában szúrós szemmel és igen közelről nézte végig az előképeknek szánt darabokat – azaz a „felnőtt western” klasszikusait. Mintha a két legfőbb ihletforrás Howard Hawks Vörös folyója és Zinnemann Délidője volna: a történet az előbbi marha-operáját az utóbbi kisváros-szelídítő thrillerébe oltja.

Békés pásztorok legeltetik a csordát valahol észak-nyugat finom lankáin, élükön Boss Spearmen (Robert Duvall), az érdes, de jóindulatú cowboy, mellette pedig hű alkalmazottja, a szűkszavú Charley (Kevin Costner), és két fiatalabb segítőjük, a mackós Mose (Andrew Benrubi) és a kamasz Button (Diego Luna). A baj ott kezdődik, hogy Mose egyik bevásárló-körútjáról nem tér vissza, és a két tapasztalt öreg utánaered, hogy a körmére nézzen. A városban azonban elmarad a szívélyes fogadtatás. Olyannyira, hogy elküldik őket a búsba, és a kávéért indult Mose-t is csak darabokban tudják összeszedni. Sőt, mi több, a helyi hatalmaskodó ranch-tulajdonos Baxter (Michael Gamblon) megpróbálja ellopni marháikat, amely akció miatt Mose már csak az örök vadászmezőkön kergetőzhet kutyusával. Minden készen áll hát egy kellően bunkó és feszes leszámoláshoz, amely felteszi az i-re a pontot, de Kevin Costner másképp gondolja.

A helyi doktor feleségéről (Sue – Anette Bening) kiderül ugyanis, hogy valójában csak rokon, és erre Charley nekiáll udvarolni ahelyett, hogy a dolgával foglalkozna. Ez a vérszegény szerelmi szál azonban könyörtelenül unalomba dönti a filmet: Anette Bening rémesen sápadt egy John Ford-féle tűzről pattant menyecskéhez képest, de Antony Mann visszafogott, csendes szépségei is szexuális forradalomként hatnának mellette. Costner ezenfelül még a két főszereplő viszonyát is tisztázatlannak érzi, így a hátralévő időben hetet-havat bevallanak egymásnak, hogy a végén svájci csokitól maszatos szájjal bemutatkozzanak, és kezet rázzanak.

A film az első pisztoly eldördülésekor tér magához. Parádésan koreografált akció szekvencia következik, melyben hol a számítógépes játékok taktikázós kommandó-érzetét élhetjük meg az izgága kamerák által, hol a sárban csücsülve szemlélhetjük a kaotikus pisztolytáncot, hogy végül a lövések ritmusára vágott dinamikus montázsban elpusztuljon az utolsó gonosz is. Ráadásul két hősünknek van fejenként egy-egy olyan kivégzése, amely után még egy Charles Bronson-rajongó is csettintene. De hiába az öröm: Anette Bening és Kevin Costner még nem maradt megbeszélnivaló nélkül. Három kínkeserves jelenet kell ahhoz, hogy végre el tudjon búcsúzni a két szerelmes, immár házasként.

Minden dagályosságát mérlegre téve a Fegyvertársak élvezetes film. A méltóságteljes iramban tájképek totáljait habzsoló indulás után elegánsan flörtöl a thrillerrel, s noha az így teremtett feszültséget a terjengős jellemábrázolás sutba dobja, az impozáns látvány és a kiegyensúlyozott színészi alakítások végig egységet teremtenek. Kevin Costnerről pontosan tudjuk a 80-as évekbeli főszerepei óta, hogy jó színész: itt sem lehet rá panasz, hisz beszédesen néz, hümmög, és néha üdítően köp egyet – csupán önmagát hozza néha kényelmetlen helyzetbe. A főnyeremény kétségkívül Robert Duvall. Tökéletesen adja a nyeregben meggörbült lábú, szikár, gyűrött, de állhatatos öreget, aki fontos mondókái közben hevesen bólogat, félelmében pedig kidugja a nyelvét, s aki végül Michael Gambon arcába ordítja: Meghalsz, és miért? Több tehénért?

Ugyanakkor a Fegyvertársak nem tudja megközelíteni a Nincs bocsánat önerejét, és az 50-es évek kanonizált darabjainak csiszoltságát sem. Klasszikus és modern között légüres térbe esik, ám önismétlései és aprólékosabb jellemábrázolása a műfaj újfajta reflexiójának útja lehet.