Kevin Costner dicsérni jött a „legamerikaibb műfajt,” nem pedig temetni, de félő, hogy a Horizont: Egy amerikai eposz ugyanolyan hírhedt filmtörténeti koporsószeg lesz a western számára, mint az 1980-as A mennyország kapuja volt. E sorok írója azért inkább egy hibákat is feltáró védőbeszédben gondolkozik, és arra figyelmeztet: várjuk ki a végét!
A horizont a látóhatár azon vonala, ahol az ég és a föld találkozni látszik egymással, tulajdonképpen egy illúzió. Kevin Costner epikus westernjében Horizontnak nevezik a vadnyugat azon pontját, amit egy Pickering nevű üzletember (Giovanni Ribisi) árusít ki vállalkozó kedvű, új életre vágyó telepesek számára. A cím tehát erősen szimbolikus, az amerikai identitás gyökerét jelentő határvidéket jelöli. Azt a térséget, ahol a keleti part felől érkező telepesek és az amerikai őslakosok találkoznak egymással. A szüntelenül terjeszkedő Amerikai Egyesült Államok távolba vesző, földrajzilag nem is kézzel fogható határát, ahol civilizáció és barbárság, állam és törvényenkívüliség kerül egymással konfliktusba. Az ígéret földje, aminek reményteljes, boldogulást jelentő képe a túlnépesedett, 19. századi Európa hátrányos körülményei elől menekülő kivándorlóinak szemei előtt lebeghetett.
A western az amerikaiak eredet- és honfoglaló mítoszainak sűrítménye, a nemzeti identitásukat képkockáiban hordozó műfaj. A gond csak az, hogy a zsáner az 1980-as évek óta a hollywoodi filmkészítés perifériájára, egyúttal a mozinézők látóhatárának küszöbére került. Egyre kevesebben érdeklődnek a „lovas-indiános” filmek iránt. És hiába készültek a 2010-es évek folyamán afroamerikaiak rehabilitációját megcélzó (Django elszabadul, A vadnyugat törvényei szerint), a női reprezentációt erősítő (Meek’s Cutoff, A kelletlen útitárs, Jane a célkeresztben) vagy pusztán nagyszerű (A félszemű, Az erőszak völgye) westernek, az egykor megkerülhetetlen műfaj már csak egy távoli viszonyítási pontnak tűnik a filmtörténet horizontján.
A préri új urai – A western a 21. században (4.)
Clint Eastwood 1992-ben díszes koporsót ácsolt a vadnyugati filmnek: a korszakos jelentőségű Nincs bocsánat nemcsak a rendező westernéletművét kerekítette le, de kimozdította helyükről a magányos hős mítoszának alappilléreit is. E látnoki erejű revizionista ballada végsősoron a műfaj létjogosultságát tette kérdésessé. Nem is csoda, hogy a következő években a western tetszhalott állapotban vegetált, és az ezredfordulóig életjeleket sem mutatott. Folytatódik húsz évvel ezelőtti műfajtörténeti sorozatunk.
Éppen ezért egy patrióta, a konzervativizmus elemi értékeit visszasíró gondolatébresztés szándékával kerülhet most nagyvásznakra a Horizont: Egy amerikai eposz, amit ráadásul egy amerikai ikon rendezett. Meg írt és finanszírozott. Kevin Costner még a saját Santa Barbara-i birtokára is jelzáloghitelt vett fel, hogy a Farkasokkal táncoló és a Fegyvertársak után elkészülhessen immáron harmadik westernje. A Horizont: Egy amerikai eposz pedig egyszerre szerelemprojekt és pályaösszegző darab a baseballfilmeken (Baseball álmok, A pálya csúcsán) és modern környezetbe helyezett vadnyugati hősökön (Aki legyőzte Al Caponét, Több mint testőr) edződött színész-rendező számára. Egy monumentális műfaji tabló, ami eleve epikus terjedelmű, de tudvalevő, hogy csak egy 4 különböző mozifilmből álló westerneposznak is csak az első része.
Nehéz is magabiztos értékítéletet mondani a Horizont: Egy amerikai eposz felett, mert érzésem szerint a sztori a 3 órás játékidő ellenére – a nagy, négyfilmes egész fényében – még a valódi bonyodalomig sem jut el. Főbb szereplőinek többsége még Horizon közelébe sem ért, vagy el sem döntötte, hogy tulajdonképpen odatart. Éppen ezért ez az epizód még a motivációgyűjtés, az erőfeszítések és a rögös út filmje, a határvidéken helyüket kereső telepesek, katonák és kétkezi munkások szemszögét érvényesíti.
A sztori tulajdonképpen 3 főszálon fut. A domináns események Horizon térsége köré összpontosulnak, ahol már lángra kap az őslakosok és az egyre gyarapodó létszámú telepescsoportok konfliktusa, de közben a rendező egy határvédő lovasezred baljós mindennapjait, illetve a frissen megözvegyült Frances Kittredge (Sienna Miller) és a szilárd jellemű Gephardt hadnagy (Sam Worthington) bimbódzó szerelmét is megénekli. Egy másik szálon a veszedelmes Sykes fivérek (Jon Beavers, Jamie Campbell Bower) üldöznek egy nőt, aki egy kisgyerekkel együtt lépett meg bűnbandájukból, ám a hajszába belekeveredik egy szabadúszó kurtizán (Abbey Lee) és egy alkalmi munkákból élő fegyverforgató (Kevin Costner) is. A harmadik eseménysor középpontjában egy szekérkaraván áll, amit nemcsak az indiánterületre tévedés réme, hanem belső konfliktusok is fenyegetnek. A vándorló telepescsoport választott vezetőjének (Luke Wilson) egy kényelemhez szokott, értelmiségi házaspár igényeit éppúgy le kell törnie, mint az önfejű rosszfiúk határfeszegetéseit.
A Horizont: Egy amerikai eposz olyan, mint egy indián szőnyeg, ami ha a munkafolyamat véget ér, maradandó művészeti és kulturális értékként kiteljesedve fogja elnyerni értelmét, de egyelőre még csak egy laza szálakból formálódó szőttes, amin épp az első sorminta látszik. Emiatt csak tippelni tudnánk, hogy mi lehet Kevin Costner alkotói szándéka. De talán úgy szeretne ápolni és népszerűsíteni egy elhalványuló eredetmítoszt, hogy az egyszerre ébressze fel a hazaszeretetet és idomuljon a 21. századi korszellemhez is. A rendezői stílusból hiányzik a realizmus, az apró, valószerű részleteket is körüllengi egyfajta identitásépítő pátosz. A film világában az ekhós szekér nagy melegtől megfáradt kereke nem önmagában létezik, hanem a rögös út és a küzdelem toposzait hívatott kifejezni, megjavítása pedig a közösség erejét.
Costner honfoglaló víziója ráadásul erőteljesen merít a műfaj emblematikus motívumaiból és képeiből: a Monument Valley és Moab környékének hatalmas sziklatömbjei; a John Ford westerneket idéző keretes kompozíciók; a hegytetőn megpillantott indián megfigyelők látványa; az éjszakánként szekérvárba tömörülő telepesek; a testközelből zajló pisztolypárbajok váratlan erőszakkitörései. A Coltok ereje. A skalpolás rettenete. A Horizont: Egy amerikai eposz számos vadnyugati szubzsánert felhasznál: a pionír- és lovassági westernekből éppúgy építkezik, mint a bosszúwesternekből. Tehát Costner vízióját jóval kevésbé hatja át a revizionista történelemszemlélet a Farkasokkal táncolóhoz képest. Eredetmítoszát nem szabadítja meg a műfaj legszebb, ámde csalóka hagyományaitól.
Vadiúj vadnyugat – Kevin Costner: Dances with Wolves / Farkasokkal táncoló, 1990
A Farkasokkal táncoló igazi epikus mozi. Egyszerre költői és didaktikus, revizionista és klasszikus – és persze legfőképpen romantikus és földhözragadt.
A 21. századra kiteljesedő reprezentációs kérdésekre is csak érintőlegesen ad választ – igaz, e téren megint nem feltétlenül érdemes pellengérre állítani a Horizont: Egy amerikai eposzt, hisz Costner egy 4 részes történetben gondolkodott. A western nem tagadja le, hogy az amerikai civilizáció alapjainak lerakásában kínai vasútépítő munkások is segédkeztek, viszont érdemben – egyelőre – nem foglalkozik velük. Egy indiántámadás során egy fehér és egy fekete telepescsalád vállvetve védekezik – ugyanakkor a rabszolgaság kérdéséről egy szót sem ejt a film, az 1860-as években játszódó történetben a polgárháború a háttérben zajlik.
És egyelőre az őslakosok ábrázolása is hiányérzetet kelt. Önmagában szimpatikus alkotói felfogás a részrehajlás mellőzése. Az apacstámadás brutalitása, illetve az indián nőket és gyerekeket gyilkoló fejvadászok kegyetlensége egálban van. Elvégre az erőszak az erőszak, a mészárlás pedig mészárlás. Ugyanakkor őslakos szemszöget talán csak egyetlen domináns alkalommal vesz fel a film, amikor egy törzsfőnök és egy apacs harcos között kerekedik vita háború és béke kérdéséről. Az őslakos faluban zajló tömeggyilkosság dramaturgiája is erősen problematikus: tulajdonképpen azon kell izgulnunk a vonatkozó jelenetben, hogy az indián férfiak vajon elég távolra lovagoltak-e ahhoz, hogy ne hallják meg, ahogy a skalpokra vágyó fehérek puskalövései végeznek feleségeikkel és gyerekeikkel. Kevin Costner egyelőre az amerikai őslakosokkal szembeni népirtásról egy olyan elkerülhetetlen, már-már természetes konfliktusként gondolkozik, aminek azonosulható (?) eredőjét a jobb és új életre vágyó telepesek földéhsége és álmai jelentik. A rendező csak annyiban árnyalja ezt a képet, hogy kiteszi a felkiáltójeleket, hogy az őslakosok leölését éppúgy motiválhatja az elvesztett családtagok generálta bosszú vagy a skalpokért járó fejpénz, mint a fajgyűlölet.
A kérdés már csak az, hogy szórakoztató-e a Horizont: Egy amerikai eposz? Nos, hozzáállás és értékrend kérdése. Hagyománytisztelő látásmódja miatt sokszor megosztóan régimódinak, akár giccsesnek is hat, mégis szimpatizálni tudok a kiveszni látszó, őszinte emberi gesztusok kihangsúlyozásával. A fiatal lány saját ágyneműjéből vág ki virágokat mentsvárat jelentő emlékként a polgárháborúba készülő katonaifjaknak. A Michael Rooker játszotta törzsőrmester egy szabályos figyelemelterelő hadműveletet szervez meg szigorú feleségével szemben. Siena Miller özvegyasszonya egy fa mögé bújva szedi rendbe magát, mert érzi, hogy közeledik egy szerelmi vallomás.
A filmben felbukkanó öntörvényű és karakán női karaktereket kordában tartja a férfi szemszög, de sosem öncélúan. Juliette Chesney (Ella Hunt) mosakodását a női szépséget éltető, éteri erotika hatja át, Marigold keserédes búcsúja pedig azért működik, mert a kurtizán-figura tényleg csak a szex nyelvén képes érdemben kommunikálni. Az akciójelenetek is magával tudják ragadni az embert: a telepesház apacs ostroma fojtogató, a Costner játszotta lókereskedő és Caleb Sykes feszült párbaja pedig egy nagyszerűen építkező, patakmenti sétából bontakozik ki.
Értékes jelenetei ellenére azonban a Horizont: Egy amerikai eposz pénzügyi értelemben biztosan meg fog bukni a mozipénztáraknál. A nézői érdektelenség mögött esztétikai téren az elhibázott gyártástörténeti körülmény és az aktualitás hiánya állhat. Kevin Costner alkotása valahol a televíziós minisorozatok és az univerzumépítésben gondolkodó mozifilmek határán született. Komótosan, rengeteg karaktert mozgatva, egymástól távoli helyszínek között ugrálva, és hosszú éveket felölelve építkezik háromórás játékidejében. Nem képes a Dűne első részéhez hasonlatos, érdekfeszítő és letaglózó világépítésre, szerteágazó cselekményét pedig csak időnként – például a telepes, illetve őslakos közösségben kialakuló törésvonalak kapcsán – tudja csomópontokba szervezni. Costner négy epizódban gondolkozó hozzáállása miatt ráadásul egy nagy, markáns üzenet sem tud – még – körvonalazódni.
A westernek tiszteletére és a hazaszeretetre nevelés, a pátosszal átitatott eredetmítosz kevés lehet a legtöbb nézőnek. A Fegyvertársak vadnyugati romantikája anno fájdalomcsillapító gyógyír tudott lenni a 9/11 során megsebzett nemzet számára, de 2024-ben – amikor Alex Garland már Polgárháborút vizionál a kétpólusú amerikai társadalom kapcsán – a Horizont: Egy amerikai eposz nem ad választ bizonyos égető kérdésekre. Maximum elandalítani, kiszakítani képes vadnyugati regéivel a gyűlölködéssel teli mindennapokból. Ezt viszont jól csinálja, ezért a műfaj rajongóinak érdemes benevezni az augusztusban érkező második részre is. Addig pedig reménykedni, hogy a Fabelman családban is felbukkanó ikonikus westernrendező, John Ford nemcsak az ifjú Steven Spielbergnek, hanem Kevin Costnernek is megtanította: közel sem mindegy, hogy a mozivásznakon hogyan gondolkozunk a horizontról.
