Garland új filmje nem posztapokaliptikus, hanem apokaliptikus: azt mutatja meg, hogyan történik meg és miként néz ki egy ország (és egy civilizáció) összeomlása – és azt feszegeti, mi lehet ebben a mi felelősségünk.

Hatalmas vihart kavart annak idején Kevin Carter Pulitzer-díjas dél-afrikai fotós képe, amelyen egy csonttá-bőrré soványodott szudáni kislányt örökített meg, háttérben egy keselyűvel – a dögevő nyilván a gyerek halálára várt. A fotó etikai kérdéseket vetett fel: milyen mértékben maradhat szenvtelen szemlélője a mégoly tragikus – de megváltoztatható – eseményeknek az újságíró/fotóriporter? Feladata-e a beavatkozás (ha megteheti), vagy pusztán az a dolga, hogy dokumentálja, megörökítse a jelen és az utókor számára a történéseket? A Kirsten Dunst által alakított veterán amerikai fotóriporter, Lee Smith ez utóbbi álláspontot vallja (hiszen azt tapasztalja, hogy figyelmeztetéseit senki se veszi komolyan), és ezt tanácsolja lelkes, fiatal rajongójának, Jessie-nek (Cailee Spaeny) is, amikor két társukkal, a kiégett, cinikus Joellel (Wagner Moura) és a sokat látott, bölcs, öreg Sammyvel (Stephen McKinley Henderson) nekivágnak a háború sújtotta amerikai vidéknek, New Yorktól a szakadár erők ostromolta fővárosig, Washingtonig, azzal az ambiciózus céllal, hogy interjút készítsenek a vélhetően végnapjait élő elnökkel.

Alex Garland (a kitűnő Ex Machina és Expedíció rendezője) új filmjében, az A24 eddigi legnagyobb költségvetésű produkciójában az Egyesült Államokat polgárháborúba torkolló ellentétek feszítik – néhány évvel ezelőtt ez a forgatókönyv egyértelműen őrültségnek tűnt volna, bár nem mindenki számára. Peter Turchin orosz származású amerikai tudós másfél évtizeddel ezelőtt a történelem matematikai modellezése alapján arra a következtetésre jutott, hogy 2020 körül Amerikát (és talán a nyugati világ más országait is) polgárháború rázza meg – és bár ez a szó szoros értelmében egyelőre nem következett be, a világjárvány okozta megrázkódtatások, a BLM-zavargások vagy a Capitolium ostroma után érdemes odafigyelni jóslatára. Garland ezt teszi – és talán előnyére válik, hogy amikor Amerika belső meghasonlásáról beszél, britként teszi. Sokan élhetnek ugyanis a gyanúperrel, hogy egy olyan hollywoodi film, amely választási évben a politikai megosztottságot választja témájául, nem mentes a pártos elfogultságoktól és burkolt kampányelemektől. A Polgárháborúban azonban legfennebb távoli utalásokként fedezhetők fel aktuálpolitikai mozzanatok, az autoriter, demagóg, nem mellesleg harmadik (!) ciklusát töltő elnökfigura (Nick Offerman) talán ismerős lehet, mint ahogy az önbíráskodó, idegengyűlölő milíciák is. A brit rendező azonban kihúzza az olcsó aktualizálás méregfogát azzal, hogy a diktátorhajlamú elnök és a hatalmaskodó szövetségi kormányzat fegyveres ellenfeléül, Nyugati Erők néven, Texas és Kalifornia (azaz egy hagyományos „red state” és egy hagyományos „blue state”) nyilvánvalóan fantáziavilágba illő koalícióját (konföderációját?) teszi meg, némi floridai támogatással.

Teljes tehát a zűrzavar – az országban és a fejekben is. Kiégett falvak és városok, éhező-szomjazó, kétségbeesett lakosok, garázdálkodó szabadcsapatok, a közbiztonság teljes hiánya, állandósult összecsapások, frissen ásott tömegsírok, menekülttáborok, rémálomszerű állapotok, maga a káosz: egy ilyen Amerikán keresztül vezet az elszánt újságírócsapat útja. Azt sem tudni pontosan, ki kivel van, ki kivel háborúzik, és mintha már nem is lenne fontos, mintha már feledésbe merültek volna az okok is, mert a lényeg a folyamatos harc. Paradox módon, ebben a különös road movie-ban a borzalmak mögött felsejlik valami csendesen kibontakozó, melankolikus szépség; főként a két női főhős számára válik az út a világra és önmagu(n)kra eszmélés folyamatává – felnövéstörténetté az egyik, megváltástörténetté a másik esetben –, valamint két ellenkező irányú jellemfejlődés lenyomatává. A lassú szemlélődés pillanatai a brutális pusztítás képeivel váltják egymást, olyan tempóban, amelyre lehetetlen felkészülni, egészen a lehengerlően megkoreografált végkifejletig: a Fehér Ház ostromáig.

Van egy rövid intermezzo, amikor a társaság egy szinte időn túlinak tűnő, békebeli kisvárosba érkezik, ahol minden olyan, amilyen régen volt, amilyennek lennie kéne, mert sikerült valahogy kimaradniuk a konfliktusból: „minden olyan, mint amit már elfelejtettem”, mondja Lee, „minden olyan, amire még emlékezem”, válaszol rá Sammy. A ruhaüzletben, kopottas terepruháját kisestélyire cserélve, a megkérgesedett szívű fotóriporternő a tükörbe néz: mintha nemcsak egykori önmagát látná, hanem mindazt, ami pusztulófélben van. Persze ez csak a látszat: az idilli külsőségek mögött ott figyelnek a tetőn a készenlétben álló fegyveresek. Ez az a valóság, amelyben a Jesse Plemons által vérfagyasztóan alakított piros napszemüveges, tisztázatlan hátterű csapatvezér – a film kétségkívül legfeszültebb jelenetsorában – a gépfegyvert hőseink mellének szegezve teszi fel a mindent eldöntő kérdést: „Milyen fajta amerikaiak vagytok?” („What kind of Americans are you?”) Ez az a kérdés, amelynek ilyen hanghordozással, ilyen körülmények között nem szabadna elhangoznia senki szájából – sugallja a film.

A Polgárháború – a kézenfekvőnek tűnő műfaji besorolás ellenére – nem posztapokaliptikus film, hanem apokaliptikus: magát a végítéletet mutatja meg, történés közben, mintegy felemelt mutatóujjként, a nyílt didakszist mégis elkerülve, „ezzé lesz a világunk, ha hagyjuk” alapon. És így jut el Kirsten Dunst karaktere a hidegvérű profizmustól, a kiábrándult megfigyelői attitűdtől (amikor fiatal „tanítványa” megkérdezi, hogy lefényképezné-e a halálát, nem hagy kétséget afelől, hogy igen) a cselekvő részvétel magasfokáig: az áldozathozatalig. Miközben kattog a túl korán felnőtt fiatal fotóslány gépe: esztétizált fekete-fehér képein megelevenedik az a történelem, amit elronthatunk, a filmzáró kép groteszk iszonyatáig. Nem kétséges, hogy Alex Garland filmje megosztó lesz, holott szándékát tekintve egyértelműen egyesítő és békéltető: állítása szerint függetlenül attól, hogy ki kezdte, ki melyik oldalon áll, kinek mi a szerepe és bárki is győz ebben a rettenetes szembenállásban, a világunknak (az amerikai és – áttételesen – a nyugati civilizáció valóságának), ahogyan ismertük és megőrizni kívánjuk, vége.