Az Elfújta a szél közel nyolc évtized távlatából nézve az egyetemes filmtörténet egyik legkitartóbb öröklángjával égő morális és ideológiai szeméthegyének tűnik.
Idén decemberben 78 éves lesz a filmtörténet egyik legismertebb, legnagyobb, legjövedelmezőbb és legromantikusabb polgárháborús nagyeposza, az Elfújta a szél. Victor Fleming 1939-es monumentális, közel 240 kíméletlen percen át hömpölygő, dagályos drámamonstruma azonban ma már nem gyönyörű hangulatképei, hatásos teátrális kompozíciói, remek díszletezése, kitűnő vágása, vagy épp a főbb szerepeket alakító színészlegendák nagyszerű játéka miatt emlékezetes.
Az Elfújta a szél 1940-ben rommá tarolta az Oscar-ceremóniát, tizenhárom jelölésből nyolc díjat szakított: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb adaptált forgatókönyv (Sidney Howard), a legjobb vágás (Hal C. Kern és James E. Newcom), a legjobb operatőr (Ernest Haller), a legjobb látványterv (Lyle R. Wheeler), valamint a legjobb női fő- és mellékszereplő (Vivien Leigh és Hattie McDaniel, az első Oscar-díjas afroamerikai színésznő) díját vihette el. Ettől még azonban Fleming filmje nem lesz jó film.
Az Elfújta a szél közel nyolc évtized távlatából nézve az egyetemes filmtörténet egyik legkitartóbb és legforróbb öröklángjával égő morális és ideológiai szeméthegye, aminek kizárólag alig látogatott kültelki filmmúzeumokban lenne helye, nem pedig vásznon, képernyőkön. A Margaret Mitchell 1936-os – valamiért Pulitzer-díjjal elismert – könyvéből készült film egy maratoni hosszúságú propagandafilm, ami ugyan nagyon nem akar annak látszani, de lényegében csak egy lomha, színpadias, Technicolorba mártott színes-szagos-hangos fattya D. W. Griffith Egy nemzet születése című rasszista és uszító klasszikusának. Míg azonban Griffith szemérmetlenül tahó művét a párhuzamos montázs filmnyelvi invenciójának köszönhetően a modern narratív film négerlincselő abuzív nevelőapjaként emlegethetjük (a suliban nem pont így tanítják), addig Fleming filmjének nincsenek ilyen forradalmi erényei.
Mégis, az Elfújta a szél ma is kifejezetten aktuális. Nem történetének tanulságai, nem történelmi keretezése miatt (nincs metaforikus, vagy példázatszerű jelentéstartalma a polgárháborús kontextusnak), hanem azért, ahogy az emberekben – főként az amerikaiakban – fortyogva vagy épp sunyin működő előítéleteket megjeleníti és fű alatt életben is tartja. Fleming művének hatalmas szerepe van abban, hogy az afroamerikaiakat évtizedeken keresztül sztereotípiák megtestesítőiként ábrázolták filmekben. A buta, jámbor, meghunyászkodó, dagadt, vagy épp nagypofájú és kötelezően vicces, ugyanakkor gond nélkül feláldozható alaktalan és személytelen fekete ballasztszerepek bölcsője az Elfújta a szél, melynek rasszizmusa az Egy nemzet születésével ellentétben nem kimondott, nem gyűlöletkeltően explicit, hanem rémisztően és igaztalanul absztrakt.
Egyoldalú, talmi látlelete ez az önmagukat sajnáltató, fejüket homokba dugó, kirekesztő „vörösnyakú” parasztkirályok és királynék világszemléletének, melyben oly sokan szeretnének még hinni manapság is. A déli telepesek ártatlan, jó hazafiak, gáláns úrlovagok és tisztaszívű, tisztaéletű asszonyok, akik – a könyv és a film premisszája szerint – arra „kárhoztattak”, hogy végignézzék, amint a polgárháború északi szele elfújja szeretett és tisztelt civilizációjukat, vele együtt pedig a rabszolgatartók és rabszolgák békés, dicsőséges, koegzisztens álomképét. Önáltató mesterséges kulturális és társadalmi hierarchia-gépezetük embertelenségét a film (és a könyv) nem boncolgatja, a szerzők célja ugyanis az, hogy a néző tudomást se vegyen arról, hogy ez a szélben elfújt civilizáció-csökevény nem jöhetett volna létre milliónyi afrikai munkás elrablása, rabsorba taszítása, kínzása, megszégyenítése és legyilkolása nélkül. Az Elfújta a szél egyetlen rabszolgáját sem korbácsolják hülyére, nem erőszakolják meg a tizenéves fekete lánykákat, nem zárnak disznókarámba senkit, nem éheztetnek csonttá egyetlen büntetésből megcsonkított reményvesztett és tárgyként kezelt fekete rabot sem. A film rabszolgái boldogan szolgálják az O’Hara családot, mintha csak a család – némileg kevésbé független – tagjai lennének, akik bármit megtennének az északiak ártatlan áldozataként megfestett gazdáikért. Probléma egy szál se. A rabszolgaság Fleming alkotásában úgy létezik, mint egy bevált és ártalmatlan üzleti modell, amivel az abban részt vevő felek partnerként kezelik egymást. Az Egyesült Államok legrohadékabb szociális vívmánya egyfajta megkérdőjelezhetetlen, múlt nélküli hagyomány, egy szeretett gyermekként védelmezett romantikus status quo, semmi egyéb.
Egyetlen másodpercig nem említi senki – se Fleming, se Mitchell –, hogy a háború a rabszolgaság intézménye miatt tört ki. A háború az ő olvasatukban is pokol, de ezt a poklot az északiak tüzelik, és a déliek járják be. A jenkik poklában válnak rossz emberré a valaha gáláns, udvarias modorukról ismert déliek (és rabszolgáik). Lee tábornokról és a Konföderáció keretében véghezvitt népirtásáról kussolnak a szerzők. A legveszedelmesebb idea a filmben az, hogy a jóságos rabszolgák szomorúak az elvesztett polgárháború miatt, és azután is vidáman szolgálnák tulajdonosukat. A „jó” rabszolgáknak nincs baja a filmben semmivel, de miért is lenne, hiszen papírvékony karakter nélkül karakterük nem enged teret semmiféle értelmes, progresszív gondolatnak. Nincsenek szituációjukon és közegükön túlnyúló aspirációik, intencióik, motivációik (leszámítva a gazdák szolgálását).
A „jó négerek” holtukig szolgálnak a filmben, konfrontációkat pedig csak a „rossz négerek” okoznak, akiket a „jó négerek” is rossz szemmel néznek. A legjobb „jó néger” a filmben Mammy, akit noha Hattie McDaniel valóban remekül formál meg, ugyanakkor alakítása sok mindenre nem jó (csak egy történelmi Oscar-díjra). A csibészes modorú Mammyt sok korai és kevesebb kései kritika erős, komplex nőfiguraként menesztette mennybe, azonban az 1930-as évek feketekliséinél (lojális, jó szövegű, pufi, boldogan szolgáló néger asszony) nem több ez a valóban vibráló, erős és meglepően életteli rabszolganő, akinek az élete kimerül Scarlett O’Hara (Vivien Leigh) kísérgetésében, pesztrálásában és segítésében. És akkor még nem beszéltünk Prissyről (de nem is fogunk).
Az Elfújta a szél ugyan több Mammyhez hasonló kemény nőalakot mozgat, de attól még, hogy a feministák ezért felkarolták a filmet, nem válik kevésbé rasszista vétkes-mosdatássá. Scarlett például közel sem az a feminista ikonkezdemény, akinek a filmet és a könyvet védelmezők be szeretnék állítani (páran a mai napig erőlködnek ilyesmivel). Persze, Scarlett kemény nő, nem egy tipikus unott és kitartott déli dáma, de keménysége egyáltalán nem példaértékű. Csak egy opportunista, materialista túlélőgép, aki női bájait és kisugárzását kihasználva küzdi keresztül magát az elé gördült akadályokon. Patologikus csábító és manipulátor, aki lelkiismeret-furdalás nélkül nyúlja le más nők pasijait (köztük testvére férjét is), aki mosolyogva kel fel Rhett Butler (Clark Gable) mellett egy olyan nemierőszak-szagú vadromantikus este után, amitől az igazi feministák ma utcára vonulnának. Scarlett tesz a nőkre, mint elnyomott nemre, mint megbéklyózott és devalválódott csoportra, nincs semmiféle önmagán túlmutató ideológiai és politikai célja, csak saját maga és családja érdekli. A rabszolgaság és a rabszolgák sorsa lényegtelen számára, szóvá sem teszi azt, eképp pedig Fleming bűnösen néma szócsövévé válik. Megtestesítve magát a filmet, üres és mérgező hazugságként sodródik azok keblére, akik beszopják, hogy több annál, mint amit palástolni próbál.
Többek között az Elfújta a szél sajnálatos és jóvátehetetlen kultúrába ékelődése miatt van szükség még manapság is olyan filmekre, melyek megpróbálják helyretenni és hitelesen megfesteni a Fleming (és Mitchell) által vászonra hazudott őrületet. A 12 év rabszolgaság gyomorszorító lírai meditációja, vagy Nate Parker fékezhetetlen dühtől elvakított 2016-os Egy nemzet születése című filmje, a Django elszabadul, a Harc a szabadságért (Free State of Jones), a 2016-os Gyökerek (Roots), vagy épp a Tűnj el! után bizonyára jönnek majd még hasonló bátor alkotások, melyeknek köszönhetően egyszer csak már senki nem fog emlékezni az Elfújta a szélre.
