Alex Garland provokatív disztópiája 25,7 milliót kaszált Észak-Amerikában, így ez az első olyan A24-es gyártású film, amely listavezető lett a bemutató hétvégéjén.
Garland új filmje nem posztapokaliptikus, hanem apokaliptikus: azt mutatja meg, hogyan történik meg és miként néz ki egy ország (és egy civilizáció) összeomlása – és azt feszegeti, mi lehet ebben a mi felelősségünk.
Az Elfújta a szél közel nyolc évtized távlatából nézve az egyetemes filmtörténet egyik legkitartóbb öröklángjával égő morális és ideológiai szeméthegyének tűnik.
Tücskök ciripelnek, gallyak roppannak, abroncsos szoknyák suhannak az avaron, a messzi távolban pedig szünet nélkül hallatszik az ágyútűz moraja. A polgárháborús világtól elzárt, déli leányiskola csendes és monoton mindennapjai örökre megváltoznak, amikor az egyik lány a gombaszedésből egy sérült jenkivel tér vissza.
A Farkasokkal táncoló igazi epikus mozi. Egyszerre költői és didaktikus, revizionista és klasszikus – és persze legfőképpen romantikus és földhözragadt.
A 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramja egy külön tematikus szekciónak is beillik, hisz a benne szereplő filmek egyaránt női sorsokról mesélnek, és teszik ezt inkább több, semmint kevesebb hatásfokkal.
Steve McQueen rabszolgafilmje a Django elszabadul ékes ellentéte: a popkultúra segítségével végrehajtott bosszúszolgáltatás helyett a rabszolgasors horrorjára, szenvedésére fókuszálja tekintetét – az Éhség és A szégyentelen rendezőjétől ismert, kimért esztétikával.
Ha lenne az Egyesült Államoknak Nemzeti Filmalapja, amely európai mintára állami költségvetésből készíttetne múltat, népet és nemzetet dicsőítő programfilmeket, akkor a Lincolnhoz hasonló alkotások születnének. Az Egyesült Államoknak viszont nincs szükségre ilyen bizottságra: az Oscarra áhítozó alkotók időnként maguktól is előrukkolnak efféle, saját küldetése miatt szenvedő, pátosszal túlterhelt alkotásokkal.