Egy ilyen stáblistától többet várt volna az ember.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy Coen-forgatókönyvből csakis maguk Coenék tudnak igazán jó filmet rendezni, pedig van rá ellenpélda: a Fargo című tévésorozat sikeresen adaptálta a (már nem is olyan kicsi) képernyőkre a tipikus coeni történetszövést, humort és miliőt. George Clooney friss Suburbiconja viszont inkább a Dől a moné (Gambit) típusú férc-Coen-adaptációk sorát gyarapítja: sokminden nem stimmel ezzel a filmmel, ami főleg a nem akármilyen stáblista és a színészgárda láttán szomorú.
Az egyik, ami nem stimmel, az maga a forgatókönyv. Talán nem is véletlen, hogy maguk a tesók is az íróasztalfióknak ajándékozták ezt a sztorit, hiszen önmagában is klisés: vígjátéki elemei felbukkannak a jobb Coen-filmekben, bűnügyi elemei pedig már a film noirokban is megvoltak. Az 50-s évek boomjának közepén vagyunk, az idillinek tűnő címadó kertváros viszont sötét mocskokat rejt: amikor egy fekete család költözik Suburbiconba, hamar előbújik a becsületes polgárokból a Klu-Klux-Klán-tag. De ez csak mellékszálnak bizonyul, a főtörténet egy unalmas aktakukac, Gardner úr (Matt Damon) családjáról, illetve annak széteséséről szól. Megpróbálok nem spoileres lenni, annak ellenére, hogy a „nagy csavar” helyén bődületesen tátongó klisé már a film legelején ott bűzlik, s csak annyit mondok: biztosítási csalásról van szó. A kedves néző/olvasóban máris izzik, és kukoricaszemként ki is pattan majd valószínűleg a kérdés: mi köze van ennek a két sztorinak egymáshoz, azonkívül hogy a két család egymással szomszéd? A lehangoló válasz: semmi. Talán az lenne a poén, hogyha az új fekete család egy Bibliát idéző faliszőttes lenne a fehérekhez képest – de hát nem is tudunk meg róluk annyit, hogy bár ezt elmondhatnánk. Így egyszerűen töltelék, hogy valahogy, nyögvenyelősen kijöjjön az a 105 perc.
A nagyobbik baj az, hogy a Gardner család sztorija is inspirálatlan, és ezt mintha a színészek is éreznék: Matt Damon és Julianne Moore végigunatkozza a filmet, régi szerepeikből rutinnal hozzák a mostani figurákat (főleg Damon, akit láttunk már hasonlónak Az informátorban / The Informant!). Még a rosszfiúk is gyenge utánzatai a Reszkessetek, betörők! (Home Alone) flúgos párosának. Az egyetlen, aki arra a 10 percre is élettel tölti meg a filmet, amíg felbukkan benne, az a biztosítási ügynököt frenetikusan alakító Oscar Isaac. Még a veterán Robert Elswit operatőr vintage képei is porosnak, inspirálatlannak tűnnek, pedig az idézett kor tárgyi világa, autói, belsőépítészete szépen rekreáltak. Csak épp nem lehet eldönteni a végén, hogy mi ez, amit láttunk? Megkésett társadalmi szatíra rasszizmuskritikával? Családi bűncselekmény elfuserált krónikája? Fekete vígjáték? Mindhárom? Egyik sem?
Clooney előszeretettel, sokszor nosztalgiával idézi meg a letűnt közelmúltat, és már csinálta ezt nagyon jól is, pl. a Jó estét, jó szerencsét!-ben (Good Night, and Good Luck). Rendezői munkája ezzel együtt is legfeljebb eklektikusnak mondható, látszólag logika nélkül követik benne egymást a gyengébb és a sikerültebb darabok. A Suburbicon most a kevésbé sikerültek közé tartozik, de talán nem annyira rossz, mint amennyire a most eléggé robbanékonynak tűnő, az afroamerikai család történetszálába fektetett rizikót elhűlve elutasító amerikai szakmai- és közvélemény fogadta. Nézhető mozi, de főleg feledékenyeknek: aki amnéziától szenvedve kisebb hatékonysággal tudja felidézni a műfaj hasonló filmjeit (netán a jobb Coen-komédiákat), az lehet, hogy egy újszülött örömével fogja üdvözölni a Suburbicont. A többiek fanyalgásra ítéltettek.
