A Veszettek éppoly ellentmondásos darab, mint annak idején a Coming out, viszont nem csak ikerfilmeknek, de tökéletes ellentéteknek is beillenek. A Veszettek – még ha botrányosan sikerült is – minden, csak nem botrányfilm.
A helyszín egy lepukkant, vidéki kisváros. A főhős, Máté jó tanuló, jó sportoló, de van egy bátyja, aki haverjaival együtt folyton a bajt keresi. Sokadjára is letartóztatják őket, ám épp új seriff, pontosabban rendőrfőnök érkezik a városba. Felkarolja a srácokat, és szerinte a helyzetük javításához először élhetővé kell tenniük a várost, ha már a maroknyi helyi rendőr nem bír a betörésekkel. A kapitány gárdát képez a helyi fiatalokból, és Máté rövidesen már egy védelmi pénzt szedő hadsereg soraiban találja magát, amit a bátyja vezet.
Az első, de korántsem utolsó gond a filmmel, hogy lassú a kezdése. Sehol egy flash forward, az expozíció ráadásul nem csak hosszú, de nincs is benne semmi érdekes. Sokat kell várni, mire megtörténik a bonyodalom, és abban sincs köszönet, ugyanis nagy faktor benne a véletlen. Hőseink belefutnak néhány éppen fosztogató gengszterbe, viszont további balszerencséjükre megjelenik a rendőrség és őket kezdi el üldözni. Egy könyvtárban barikádozzák el magukat, viszont egyiküknél nagy adag fű van, amit el akarnak égetni, de véletlenül felgyújtják a könyvtárat, és ahogy próbálnák menteni a helyzetet, alaposan félreértik őket: könyveket égetnek, mint a nácik. Ha ezt komédiának szánták, akkor a hangnem túl eklektikus, az azonosulásra alkalmas főhős ráadásul nem is szerepel a jelenetsorban.
A film első fele egy olyan párhuzamos univerzumban játszódik, ahol nem létezik rasszizmus. Nincs faji feszültség romák és nem romák közt, tökéletes harmóniában élnek, ahogy illik. A fiúknak van egy roma haverja, Máténak az edzője és a szerelme is roma, a helyi bűnözők közt pedig van roma, magyar, sőt szláv maffiózó is. Aztán egyszer csak a srácok – főhősünket kivéve – átmennek fajgyűlölőbe, minden előzmény nélkül. Ráadásul a film második fele is meglepően kevés rasszizmust ábrázol, csak egy-két dialógus erejéig tűnhet úgy, hogy ezek a bőrfejűek kategorikusan rasszisták, nem pedig tényleg csak a konkrét cigánytelepen élőket utálják, függetlenül attól, hogy becsületes-e az illető. Nem ideológusok, de nem feltétlenül ez definiálja a rasszistát. Ha viszont nem a rasszizmusról szól a film, akkor miről? Vádirat a polgárőrségek ellen? A magyar közönségfilmet nem az teszi azzá, hogy nem kerülhet bele magyarországi rasszizmus ábrázolása. Ha ez mégsem gárda-film, akkor miért a sok látványos hasonlóság a kortárs magyarországi valósággal? Egy történet lehetne egyszerre konkrét és univerzális.
A fiatalok a sivár környezet miatt csapnak fel bőrfejűnek. Ez viszont így semmit nem mond Európáról. Ugyanez tökéletesen hiteles az ausztrál Romper Stomperben, de Európában sajnos az efféle radikalizmusnak gyökerei, hagyományai vannak. Nem kell hátrányos helyzetűnek lenni a radikalizmushoz, mindezt egy kevésbé szerencsés európai ember a nagyapjától is eltanulhatja. Az is kínos, hogy a roma és a cigány szavak kerek nulla alkalommal hangzanak el a filmben, a karakterek ehelyett virágnyelven beszélnek (pl. „a telepiek"). Egy film nem ettől lesz antirasszista, ezzel a politikai korrektségnek szánt baklövéssel csak baj van, a visszájára fordul és sérti a közönséget. Az sem teszi hitelesebbé a filmet, hogy alig káromkodnak benne. És még tanmeseként sem az igazi: a Fight Club sem fordul antianarchista kiáltványba, csak mert Tyler végül bántja a főhőst.
Az alkotók merész, politikai frontvonalon megosztó, aktuális témát választottak, de mindezt aztán maximális kockázatkerüléssel semlegesítették. Akár még mondhattak is volna valamit a témáról – sőt, mondaniuk kellett volna – de így csak kizsákmányolták. Az eredmény olyan, mintha alkotói menetközben jöttek volna rá, hogy mégsem olyan nemes vállalás politikailag inkorrekt, tabudöntő botrányfilmet készíteni. Mondanivaló helyett leginkább az újnáci bandákról szóló filmek és az önbíráskodó (vigilante) mozik kliséit ötvözték. A többi neonáci témájú filmmel ellentétben itt nincs szélsőséges retorika és tiltott önkényuralmi jelképek ábrázolása, ezt viszont hatásvadászat kompenzálja. Egy film nem attól lesz ütős, hogy hangos és szappanoperákat idézően vészjósló a zenéje, vagy hogy van benne nemi erőszak, meleg orálszexre kényszerítés és csoportos levizelés.
Mindez azért is fájó, mert vannak jó pillanatai is a filmnek. A casting tökéletes: drámai, ahogy a fivérek és félszeg barátaik rohamosztagosokká állatiasodnak, bár csak a két főszereplő, ifj. Vidnyánszky Attila és Fenyő Iván alakításai kiemelkedőek. Előbbi kellően rokonszenves főhősnek, utóbbi karizmatikus és sármos, mint Crowe a Romper Stomperben. Egy-két ügyes írói fogást is látni Goda Krisztina és Divinyi Réka részéről: a film végi, hiteltelen fordulatot megmenti, hogy már a nyitányban megalapozták (már ekkor kiderül, hogy Máté képes jó útra téríteni a bátyját). De a film csúcspontja a befejezés: a történet egészen a végéig teljesen kiszámítható, de a zárás rögrealista és megrendítő. Kár, hogy az alkotók a fináléra tartogatták a bátorságukat.
