– Anyu, elmegyünk megnézni A homár című filmet?
– Nem, kisfiam, itthon is megvan A homár című film.
A homár című film itthon: Körmök.
Úgy tűnik, Christos Nikou szereti a filmjeit rövid, egészségügyi témájú megállapításokra építeni. Míg előző, Almák című filmjében arra hívja fel a figyelmet, hogy az almafogyasztás javítja az emlékezőképességet, addig a Körmök című új filmjében nem meglepő módon a körmök kapnak főszerepet: hogy tudniillik a szóban forgó testrész elváltozása, deformációja jelezheti bizonyos szervek, elsősorban a szív megbetegedéseit.
Amnézia-pandémia – Christos Nikou: Mila / Apples / Almák
Christos Nikou rendezői debütálása, az Almák a „görög bizarrhullám” (greek weird wave) legújabb darabja, amiben egy emlékezetvesztést okozó világjárvány apropóján merülünk el identitás és memória toposzaiban. Kritikánkkal Torontóból jelentkezünk.
Nem túl rafinált módon itt természetesen nem a biológiai szívről, hanem a nagybetűs szívről és a szerelemről van szó. A film története szerint ugyanis néhány évvel ezelőtt létrehoztak egy gépet, ami a delikvensek ujjáról eltávolított körmök alapján képes megmondani, hogy két személy szerelmes-e egymásba vagy sem. A sok tesztelés csapnivaló statisztikához vezetett: a jelentkezők javarésze negatív eredményt kapott, megnőtt a szakítások száma és általában válságba kerültek a párkapcsolatok. Ennek ellensúlyozására jöttek létre olyan intézmények, amik különböző gyakorlatok segítségével hivatottak megerősíteni az emberek egymáshoz való kötődését, remélhetőleg több pozitív teszteredményt produkálva. Egy ilyen helyen, a Szerelmi Intézetben kezdi munkáját instruktorként Anna (Jessie Buckley), aki anno maga is elvégezte párjával, Ryannel (Jeremy Allen White) a tesztet és pozitív eredményt kapott. Anna megismerkedik a szintén oktató Amirral (Riz Ahmed), és szépen, óvatosan valamiféle viszony kezd el kialakulni köztük. Az izgalmas, és valóban potenciállal bíró alapötlet azonban közelebbről megvizsgálva elég ingatag lábakon áll, és sajnos ez a vékonyka szerelmi háromszög sem lesz elég ahhoz, hogy igazán a dolgok mélyére menjen.
Adott tehát egy nagyobbacska sütőre emlékeztető retrofuturisztikus-analóg szerkezet, ami elárulja, hogy az ember szerelmes-e – mégpedig úgy, hogy ha 100 jelenik meg a kijelzőn, akkor mindkét fél szerelmes, ha 50, akkor csak az egyik (azt viszont nem tudja megmondani, hogy kicsoda), ha pedig 0, akkor meg senki nem szeret senkit. A film következetesen az „in love” kifejezést használja, tehát nem szeretetről, vagy bármiféle nagyobb kompatibilitási tesztről van szó, hanem A Nagy Szerelemről. Ennek fényében azonban nehéz eldönteni, hogy pontosan mit akar kommunikálni a film a párkapcsolatok működésével kapcsolatban. A szereplők készpénznek veszik a gép által jelzett eredményeket: negatív esetén egyből szakítanak, pozitív esetén pedig megnyugodnak, hogy a jó partnert választották maguknak. Ami azonban a legproblematikusabb: soha nem tesznek különbséget az említett nagybetűs szerelem és a stabil, bizalomra épülő, hosszú távú párkapcsolat között. Márpedig aki volt már stabil, bizalomra épülő és hosszútávú párkapcsolatban, az minden bizonnyal tudja, hogy az nem föltétlenül egyenlő a szerelemmel, és hogy az ember nem mindig szerelmes egy kapcsolat minden egyes pillanatában. Kihagyott ziccer, hogy erre semmilyen szinten nem reflektál a film, holott igazán izgalmas téma, a lehetőség pedig ott volt az alapötletben.
Anna elcsábulása többek között annak is köszönhető, hogy a Szerelmi Intézetben látott helyzetek és gyakorlatok egy nagyon idealizált képet festenek a szerelemről, valami olyat, ami már az ő – egyébként egyáltalán nem rossz, csak kissé rutinba fulladt - kapcsolatában minden bizonnyal nincs meg. Amirban pontosan annak a lehetőségét látja meg, hogy ezeket a hangulatokat, érzéseket és helyzeteket újra megtapasztalja. Azonban ha ennek a túlidealizált, romantikus filmek és francia szerelmes dalok által kialakított szerelemképnek a kritikája vagy szatírája akar lenni film, egész egyszerűen életlen és nem elég merész. A történet soha nem jut el addig a pontig, hogy erős gondolatokat fogalmazzon meg, vagy hogy igazán egymásnak feszítse a nagy romantikus szerelmet, valamint a munkát, türelmet igénylő párkapcsolatot.
Mindezek mellett talán a film egyik legnagyobb bűne az, hogy a történet kissé unalmas és ötlettelen. Lineárisan és kiszámíthatóan építkezik, és a befejezésben sem érződik az, hogy „megérkeztünk”, hogy eljutottunk a lényeghez: minden bizonnyal hasonlóan alakult volna a szerelemtesztes high concept nélkül is. Van ugyan abban némi feszültség, hogy vajon mit mond a gép, de a racionálisan gondolkodó emberek javarésze feltehetően nem esne kétségbe egy negatív eredménytől, és a film szereplői teljesen racionális embereknek tűnnek – leszámítva persze azt, hogy kérdés nélkül elhiszik a teszt eredményét. A játékszabályok tisztázásával, esetleg annak a pontosabb meghatározásával, hogy mit ért a film, vagy a film szereplői „szerelem” alatt, valószínűleg tisztább képet kaptunk volna azzal kapcsolatban is, hogy mire fut ki az egész.
Elgondolkodtató film a Körmök, hisz ad elég alapanyagot ahhoz, hogy reflektáljunk saját magunkra, a kapcsolatunkra, meg egyáltalán arra, hogy mit gondolunk a felvetett kérdésekről – szóval ha csak ennyi volt a célja, sikerrel járt. Azonban filmként sajnos nem válik igazán erőssé vagy relevánssá – inkább egy hosszúra nyújtott Black Mirror-epizód, vagy egy felhígított A homár érzetét kelti.
.jpg)
