A Vesper által felvázolt világban a mezőgazdaság megszűnt, a föld állatai elpusztultak a különféle biotechnológiákkal való kísérletezéstől.
Gyakran ismételt frázis, hogy nincs új a nap alatt. Személy szerint nem hiszek ebben, inkább a kreativitás határtalansága mellett tenném le a voksomat, nincs „mindent kitaláltak már”-kor (vagy éppenséggel: csak az van), csak éppen nem ismerjük fel a már ismerteket innovatívabban összekapcsolni tudó alkotókat.
Ám a sci-fi mintha minden más formánál nehezebben megújítható, mindennél sablonosabb lenne. Mégpedig azért, mert a művészeti alkotás lelke, azaz a mű és világ viszonya vált sablonná a műfajban. Amióta létezik tudományos fantasztikum, az alkotók azóta használják világképük kifejtésére. Nem is járhatnak el másképp, hiszen a sci-fi (ellentétben más műfajokkal, akár a fantasyvel is) már a kiindulási pontban véleményt formál meg a mi világunkról. Egyetlen képkocka (mondat, hang, másodperc, vagy akármilyen produktum legkisebb egysége) és az adott mű máris viszonyul valahogyan, máris gondolatokat ébreszt, máris sugall.
Ebből adódóan nincsen gondolatmentes sci-fi. Sci-fi azonban annyi van mint égen a csillag, és így sci-fi-ruhába öntött gondolat is annyi van, mint égen a csillag. Így a sci-fi-ruhába öntött gondolat olyan olcsó, mint a használt ruha, amit kilóra mérnek. A Vesper sci-fi létéből fakadóan a nulladik perctől tartalmaz egy világértelmezést, azonban ezen kívül koherens üzenettel nem nagyon rendelkezik, ahogyan nagyjából semmilyen épkézláb szellemi tartalommal sem.
A Vesper által felvázolt világban a mezőgazdaság megszűnt, a föld állatai elpusztultak a különféle biotechnológiákkal való kísérletezéstől. Ez a fajta apokalipszis két osztályra osztotta az emberiséget: a Citadellában élő gazdagok világos ruhában, hatalmas drónokkal repkedve tengetik mindennapjaikat, míg a plebs a kihalt földeken bányászik hulladékot és férgeket, és a gazdagok által mesterségesen megrongált, „egyszer használatos” magoktól várja a maradék betevőjét. Ebben a világban él Vesper, egy kislány, aki a nagybátyja tanyáján gondozza rokkant, háborús veterán apját. Egy nap a Citadellából származó drón zuhan le a közeli erdőben. A roncsoknál Vesper egy eszméletét vesztett fiatal lányra, Camelliára bukkan, akit hazavisz és gondozni kezd. Camellia azonban nem az, akinek első látásra tűnik.
Rendkívül érdekes a Vesper világa, a manapság divatos biopunk vonulathoz tartozik: mindenhol növények, ragacsos nyálka, az apukának egy átlátszó tartályban dobog a szíve. A látvány pedig maradéktalanul kiszolgálja ezt az egyedien kinéző univerzumot: ahol tudtak, eredeti díszleteket használtak, ám a CGI is olyannyira kifogástalan lett, hogy díszlet és az animáció közötti határ elmosódni látszik. Egyrészt a „természet és ember”-szál, másrészt a kislány főszereplő archetípusa miatt a fő referenciapont Mijazaki lenne, ám hiába, ha az pusztán külsőségekben nyilvánul meg, és a lelket nem sikerül átvenni (vagy egy új lélekkel feltölteni).
A film nem a világgal és annak történelmével, hanem sokkal inkább karaktereivel foglalkozik, egy kevés szereplőt felvonultató, a karakterek drámai interakcióin alapuló alkotás. Mivel hagyományos hatásmechanizmussal akar dolgozni (azaz van egy főszereplő és az ő drámai sorsa egy bizonyos ívvel), egy hagyományos (azaz magát komolyan vevő, drámai) nyelvvel, így én is a hagyományos kritériumrendszer alapján nyilvánítok véleményt. Ennek elsődleges aspektusa a szerethető hős(ök). Filmünkben talán két főszereplőről (Vesper és az apja), és további egy pozitív (?) karakterről (Camellia) beszélhetünk. Ezek közül mindegyik unszimpatikus, vagy azzá válik a film előrehaladtával.
Az apuka a készítők szándéka szerint minden bizonnyal egy szenvedésben és ínségben (fizikailag és mentálisan is) megrokkant hős lett volna, csakhogy a silány forgatókönyv miatt inkább egy bunkó és szerethetetlen karakter sikeredett belőle. A bemutatkozó jelenetben tahó módon szól lányához, ahhoz az emberhez, aki egyedüliként tartja életben, táplálja, gondozza; ettől kezdve pedig akárhogy akarja a film kompenzálni, maximum a néző összezavarását idézi elő, mivel ez az első és legfontosabb mozzanat el lett rontva. Camellia kést rejt el a párnája alá, ám mindezt akkor teszi még, amikor még automatikusan negatívnak ítéljük azt a társadalmi csoportot, ahova tartozik, így magát Camelliát is. Vesper pedig a film egyik fordulatában olyan durván reagál Camellia irányába, mintha meg sem történtek volna az (egyébként szintén nem túl kreatív) barátkozós-egymást megszeretős jelenetek. Ezek csak kiragadott példák voltak, a karakterek „léte” en bloc félre lett írva. Így mindegyikük elveszti a néző szimpátiáját, egyúttal érdeklődését is.
A film tempója lassú, vagy legalábbis lassúnak hat, s ezt nem tudja semmivel kompenzálni, hiszen nincsenek egyedi perspektívái (mert az unszimpátián kívül unalmasak is a karakterek), jó párbeszédei (mert sablonosak), érdekfeszítő filmnyelve (mert konvencionális), pedig ezek a lassú filmek lételemei (hiszen ezek által tartják fent a néző érdeklődését, és/vagy a feszültséget). Pedig van a cselekménynek egy íve, eleje-közepe-vége, csak épp mindez olyan nehézkesen van tálalva, hogy úgy érződik: talán nincs is.
A Vesper összességében izgalmas világgal, és némileg érzékelhető állásfoglalással rendelkezik sci-fiként, ám drámaként tekintve egy alaposan félreírt karaktereket és cselekményt tartalmazó, unalmas munka született.
