Egy cigarettacsempész lánya átértékeli apjáról szóló emlékeit – erről szól a cannes-i La Cinef (korábbi nevén: Cinéfondation) szekcióban bemutatkozott Praeis (It Will Pass, magyarul kb. Majd eltelik) című litván-angol dráma, amelyet Dovydas Drakšas rendezett, és amelynek stáblistáján négy magyar nevet is találunk. Ebből hárman erdélyiek, és három különböző útvonalon érkeztek a diplomafilm színes, nemzetközi stábjába. A közel félórás alkotás operatőrével és vágójával, Méder Tamással és Dunai Lászlóval beszélgettünk.
2024. május 21., Cannes, délután fél három. A fesztiválpalota utolsó emeletén található Buñuel-terem csurig telve fiatalokkal: a Cinef rövidfilmes verseny első blokkjának alkotói közül sokan most látták első alkalommal a filmjüket. A bemutatót követően a palota tetején található, kimondottan a szekció fiataljai számára fenntartott teraszon randevúztunk Tamással és Lászlóval a vakító napsütésben.
Hogyan fogadták a filmet? Hány perces standing ovationt kapott?
MT: Mi nagyon sokat tapsoltunk magunknak. [Nevet.]
DL: Felemelő látni a filmünket először nagyvásznon, egy ekkora fesztiválon. Az emberek arcát elnézve, miután felkapcsolódott a villany, úgy érzem, megérintette őket. Én teljesen boldog vagyok.
Ugorjunk vissza néhány évet az időben, és meséljétek el, hogy két nagyváradi srác, aki a kolozsvári Sapientián végzett, hogyan került egy litván-angol produkcióba?
MT: Én 2014-ben költöztem ki Londonba. Pár évig mindenfélét dolgoztam, és végül úgy döntöttem, hogy vissza kéne menni egyet mesterizni, mert nem igazán tudtam megtalálni a módját annak, bekerüljek a filmiparba – és gondoltam, hogy akadémiai úton talán egy kicsit egyszerűbb lesz. Úgyhogy végülis a családomnak köszönhetően el tudtam ott végezni a London Film School mesterijét, és évekkel később ott ismertem meg Dovydast, a film rendezőjét is, aki igazából előbb volt lakótársam, mint alkotótársam. Épp volt egy üres szobánk, és bejött megnézni. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen személyisége van, és megkérdeztem, milyen filmeket szeret. Azt mondta, hogy most éppen Hanekét kedveli – akkor gondoltam, hogy jól ki fogunk jönni. Én pár évvel korábban végeztem, és amikor oda jutottunk, hogy az ő vizsgafilmjéhez kellett operatőr, megkérdezte, hogy elvállalnám-e, persze, hogy azt mondtam, hogy nagyon szívesen.
Akkor te eleve azért mentél ki Londonba, hogy bekerülj a filmiparba?
MT: Igen. Először az SzFE-re akartam menni, de amikor felvételiztem, nagyon szerelmes voltam Kolozsváron egy lányba, és szabotáltam az utolsó fordulóban a saját felvételimet. Ezzel egy életre kiírtam magamat az SzFE-ről, mert azt mondták, hogy komolytalan vagyok. Bukarestet is meggondoltam volna, csak a romántudásom miatt egy kicsit stresszeltem – amit nagyon bánok egyébként. Úgyhogy nem nagyon volt más út, mint Londonba menni.
Laci, te nem tanultál tovább, hanem egyből fejest ugrottál a filmiparba Magyarországon.
DL: Majdnem így van. Kétszer jelentkeztem az SzFE-re, vágó szakra; nem vettek fel, de amikor másodjára utasítottak el, akkor bekerült ugyanide, Cannes-ba Szőcs Petra Kivégzés című filmje, amit én vágtam. Nem mondom, hogy ez óriási melócunamit zúdított rám, de lelkileg megnyugodtam, hogy lám, csak bele kell tenni a munkát, és menni fog. Tamással egy középiskolába jártunk Váradon, akkor igazából nem voltunk haverok, de ahogyan mindketten a filmszakma felé evickéltünk, újra elkezdtünk dumálgatni. Nyilván az is jó, ha van ismerős itt-ott, Európa-szerte. Aztán Tamás szólt, hogy Dovydas vágót keres, és lenne-e kedvem ehhez – persze a szokásos kitételekkel: nincs pénz rá stb... –, mondtam, hogy nem gond. Volt éppen szabadidőm, plusz jó egy kicsit kitekinteni a magyar-román filmes világból, és valami mással is foglalkozni.
1706 km – Villáminterjú Szőcs Petrával, A kivégzés rendezőjével
Szőcs Petra. Kolozsvári származású filmes. Kisjátékfilmje, a Ceauşescuék utolsó perceiről és a rendszervált(oz)ásról személyes hangnemben mesélő A kivégzés Kolozsváron játszódik, a 13. Filmtettfeszten is vetítettük. Ehhez képest a köztudatba egy vargabetűvel robbant be nemrég: azon kevés magyar filmek egyikeként, amelyek a talán legnagyobb presztízsű filmfesztiválon, Cannes-ban versenyeznek. Vörösszőnyeges élményeiről kérdeztük az alkotót.
Te is ott voltál végig a forgatáson Litvániában?
DL: Nem, akkor még azt se tudtam, hogy én fogom vágni ezt a filmet. Dovydas nem előzetesen kért fel, ő maga elkészített egy első verziót a filmből.
MT: Laciról azért az első pillanattól eléggé sokszor beszéltünk Dovydasszal. Viszonylag későn forgattuk, és az egyetemnek le kellett adni egy verziót, ezért készült el egy korábbi nyersvágat.
Van a filmnek egy harmadik erdélyi stábtagja, Jeszenszky Tamás hangmérnök, Jeszi – ő miért nincs itt?
MT: Ő szeret szerintem a háttérbe húzódni ilyen helyzetekben, nem igazán a csillogás és a cannes-i Riviéra embere...
DL: ...hanem a kemény munkáé. De amúgy ez tényleg így van: megcsinálja a dolgát, mint egy katona.
MT: Egyébként nagyon nehéz körülmények között kellett dolgoznia. Volt, hogy egy gumicsónakban ültünk, és ott tartotta egyes-egyedül a mixert meg a boomot. Tényleg nincs olyan akadály, amit ne venne, ha elégurítják.
Említettétek, hogy ez Dovydas államvizsgafilmje, és hogy „nincs pénz” diplomafilmekre, és erre sem volt – nagyságrendileg mit jelent ez a „nincs pénz” egy brit filmiskolánál, mondjuk egy magyarországi vagy egy romániai egyetemhez képest?
MT: Ez összehasonlíthatatlan egy erdélyi vizsgafilm költségvetésével: az iskola alapból kb. 5000 fonttal támogatja mindegyik diákját – nyilván a tandíjból, amit befizetünk. Külföldi viszonylatban is vannak olyan pontok, ahol meg kell húzni a nadrágszíjat – nem lehet pl. a legnagyobb világításparkkal dolgozni –, viszont a technika eléggé kielégítő, csak nyilván nagyon okosan próbáltuk elkölteni azt az összeget. De azért elmegy a pénz: pl. litván stáb nagyon ritkán dolgozik ingyen – sőt, itt igazából elég sokakat fizetni kellett –, bennünket ki kellett reptetni Litvániába, oda-vissza, többször is a helyszínelés miatt...
A filmet nézve olyan nagyon nagy különbség nincs Románia és Litvánia között; nagyon román újhullámos hangulata van a filmnek. Mennyire volt tudatos döntés, hogy ilyen irányba indultok stilisztikailag?
MT: A történet a rendező gyerekkorából inspirálódik, és ezt a korszakot akartuk visszahozni, megmutatni. Nagyon sok a természetben játszódó jelenet – Litvániában ez eléggé adott volt –, ezen kívül fontos volt, hogy a kellékek, pl. az autó, amit használtunk, korabeliek legyenek. Nagyon nagy szerencsénk volt a lakással, amiben forgattunk: nagyon jól megőrződött a 80-as, 90-es évekből. A tulajdonos édesanyja pár hónappal korábban hunyt el, így ez a lakás nagyon régóta nem is volt felújítva.
Néztetek inspirációkat, vagy gondolkoztatok referenciaként nagy elődök filmjein, vagy azt mondtátok, hogy nem érdekel semmi?
MT: Nyilván a kommunikáció része az is, hogy referenciákról beszélünk és referenciákat nézünk a rendezővel, de nem volt olyan erős vizuális előképünk, amit nagyon próbáltunk volna leutánozni. Egyébként is annak vagyok a híve, hogy amikor megtervezünk egy filmet, akkor hagyjunk egy kicsi szabadságot annak, hogy mi fog történni aznap, amikor megnyomjuk a gombot.
Volt tehát improvizáció is a filmben?
MT: A munkafolyamatban van improvizáció, pl. vizuális téren. Nyilván tudtuk azt, hogy mik a helyszínek, mit akarunk ott forgatni. A film elején tágban látjuk az édesapát, amint égeti a cigarettákat, amikkel ő egyébként illegálisan kereskedik – az volt az első kép, amit leforgattunk, és amikor megnyomtam a gombot, akkor nyert értelmet, hogy mi lesz a film nyelve.
Laci, neked nem jelent nehézséget, ha kapsz egy félkész anyagot, ami idegen nyelven játszódik?
DL: Szerencsére a filmben összességében keveset beszélnek, úgyhogy ez nem okozott gondot. Inkább az okozott egy kis nehézséget, hogy távmunkában vágtuk, ezért a kommunikáció gördülékenysége másmilyen volt: ha nem töltesz időt együtt a rendezővel a vágószobában, nem alakul ki a hangulat, vagy „megkóstoljuk”, megismerhessük egymást. Csináltam egy verziót, ami nagyon nem tetszett Dovydasnak; akkor nekem is nagyon nem tetszett az, hogy neki nem tetszik – mormogtam egyet magamban, de Tamás biztatott. [Nevet.] Aztán elkezdtünk pingpongozni, küldtem neki egyet, amire visszajelzett, és egyre inkább közeledni kezdett a két álláspont, ahonnan láttuk ezt a történetet. Egy-két dologra büszke vagyok, pl. ahogyan kezdődik a film, az az én ötletem volt. Ezzel nem azt mondom, hogy miattam ilyen jó a film – a film csapatmunka, ezt nem lehet elégszer elmondani.
Már sokadjára vagy Cannes-ban, valami változott-e azóta, amikor először Petrával itt voltatok?
DL: Nyilván a vörös szőnyegen mindig tumultus van, meg mindenki aláírást akar kérni mindenkitől, de szerintem egy picivel kevesebb ember van itt idén – nem tudom, hogy miért. Lehet a covid miatt, azóta több dolog is online zajlik... Van viszont ez a botrányszagú filmek körüli hype, amiben szerintem van egy kis tudatosság is: a Donald Trumpos film, vagy a The Substance mind-mind azért vannak itt, hogy aztán beszéljenek a fesztiválról, és jövőre megint mindenki ide akarja leadni a filmjét. De mindig is szerettem Cannes-ban a filmek tiszteletét: ki kell öltözni a gálára, van egy kemény dresscode.
Tamás, te most vagy itt először? Milyen érzés?
MT: Most vagyok itt először. Nem rossz. [Nevet.] Azt azért érzem, hogy ez már egy ideje épül: tavaly voltam Locarnóban egy másik filmmel, meg idén még a Berlinale Talents programban. Azok a filmjeim, amik korábban valamennyi sikert elértek, pont a covid alatt készültek el, úgyhogy akkor ez a fesztiválozás teljesen kimaradt. Igazából nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan hol tartasz a karrieredben, abban, amit csinálsz – főleg egy ilyen nagyon „absztrakt” területen, mint a filmkészítés. Nyilván most azt várom, hogy még több lehetőséget kapjak, és ez előrenyomjon karrier szempontjából.
És hogyha kapsz új lehetőséget, akkor viszed tovább magaddal Lacit és Jeszit, megmarad ez a csapat?
MT: Jeszit biztosan, Lacit még megbeszéljük. [Nevet.]
Van valami közös projektetek? Van már valami, amit leforgattatok, vagy forog?
DL: Nincs, de Tamásnak köszönhetően vágtam egy másik London Film School-os filmet egy kínai rendezőnőnek, aki amúgy ennek a filmnek volt a producere (de ott nem Tamás volt az operatőr). Én most nagyon hálás vagyok Tamásnak, amiért bevont ebbe, de tudom, hogy a vágás az egy sajátos dolog, hiszen ő Londonban lakik, én Budapesten, és nem mindenki szereti – én sem –, hogy távmunkában vágjon. Úgyhogy nekem már az is jó érzés volt, hogy ezt sikerült így, közösen összehozni.
Valamit üzentek az alma materetek mostani elsőéveseinek?
MT: Ki kell nyílni egy kicsit külföld felé. Én mindig azt éreztem, hogy van egy visszafogottság az erdélyiekben, nem vagyunk eléggé kíváncsiak pl. arra, hogy milyen filmek mennek az ilyen nagy fesztiválokon. Én Berlinben találkoztam egy jelenlegi sapientiás diákkal, és nagyon megörültem, hogy ott van – de harcolnia kellett azért, hogy kimehessen. Szerintem ezt kellene támogatni: többet látni, többet utazni, nyitottabbnak lenni arra, ami történik a világban, és akkor lehet majd olyan filmeket csinálni, amik utaznak.
DL: Én azt gondolom, hogy Kolozsváron, egyetemi körülmények között is készülhetnének olyan filmek, amik bejárják a világot, vagy relevánsak maradnak. Minden adottság megvan Erdélyben is ahhoz, hogy jó diákfilmek készüljenek.
