Érthető, sőt, elfogadható az alkotók késztetése: ha egy kisköltségvetésű high-concept thrillerünk váratlan siker, akkor próbáljuk meg továbbfejni. Az már kevésbé elfogadható, hogy megelégedtek az alapötlet walkingdeadesítésével.

Amikor 2018-ban, az akkor még koronavírus által háborítatlanul dübörgő moziszezonban gyanútlanul lelkendezve írtam a Hang nélkül című filmről (itt lehet elolvasni), így fejeztem be a kritikát: „Szóval még több ilyent kérünk!” Nos, én nem ilyen lovat akartam. Ami érdekes és izgalmas volt a franchise^* első részében ­– tehát kb. minden, ami nem a cselekményhez, hanem annak vászonra ültetéséhez kapcsolódik ­–, sikerült kidobni az ablakon, ellenben megtartottak mindent, amiben hasonlít más túlélős vagy inváziós filmekhez. Még a filmet ezúttal is író meg rendező John Krasinski apafigurája is behelyettesíthetőnek bizonyul: ugyan az előző rész végén meghal, annyira kínkeservesen meg akarták őrizni a formulát, hogy feladatai zömét átveszi egy híresebb színész, Cillian Murphy – elvégre a nagyobb költségvetéshez nagyobb név dukál.

A cselekmény egyébként egy, az alieneket mintegy „megmagyarázni” akaró, de inkább magyarázkodóvá sikerült rövid prequel után ott veszi fel a fonalat, ahol az első film véget ér: a kis család maradéka megpróbálja csendben túlélni a vak, de hang által nagyszerűen tájékozódó hiperagresszív idegenek invázióját, a túlélést pedig ezúttal egy kisbaba nehezíti, akit egy oxigénpalackkal és egy hermetikusan záró bölcsővel próbálnak elnémítani. És körülbelül ennyi a lényeg, a történet többi része egy átlagos Walking Dead-epizód (vagy bármilyen más zombis-alienes-atomkatasztófás túlélőfilm) megírtsági fokán van, a foghíjas sztorit pedig ezúttal nem egyszerű, de működő csend-dramaturgiával fedi el Krasinski, hanem sokszor látott ugróijesztgetésekkel, survival-motívumokkal és egyéb thriller-trükkökkel pányvázza ki. Félszájjal behozza például a posztapokaliptikus műfajok egyik alapvető elemét, az „ember embernek farkasa” elvén működő portyázó banda toposzát is, de azt már lusta elmagyarázni, hogy ezek kik, miért, hogyan és mit – meg különben is. Elég, ha van egy jó kis verekedés.

Az előző részben pont az volt a szerethető, hogy nem volt túlmagyarázva, minden reccsenésnek-roppanásnak súlya volt, és klausztrofób módon ugyan, de kaptunk a család helyéről és helyzetéről, no meg egymáshoz való viszonyukról egy pontos képet. Ezúttal alig vannak csendes részek a filmben, és azok sem annyira fifikásan megrendezettek: mindössze a siketnéma nagylány szemszögére („fülszögére”) rímelnek, ha épp olyan kedvük van. És a sokkal több estabilishing shot ellenére sem érezzük fizikailag közelnek, kihasználtnak a helyszínt, a közeget. Ráadásul egy régi, bevált módszer alapján, de a karakterek következetességét némileg feláldozva Krasinski egy adott ponton két szálra szakítja a cselekményt, hátha a párhuzamos vágással ki lehet iktatni az „unalmas” részeket belőlük. Pedig pont az „unalmas” részek tették igazán izgalmassá a kevés „mozgalmas” részt az előző filmben. Ha az első film akarva-akaratlan csendes reflexióra késztette a nézőjét a saját és a civilizáció zajosságát illetően, a második film már nem jelel, nem suttog, hanem üvölt, füttyög, bekiabál, hurrog, sőt, néha vuvuzelázik is. (Ha kivárjuk a Michael Bay nevét a stáblistán, akkor mindent megértünk.) Erőszakkal elszakít a nem túl újszerű, de az első részben mégiscsak megszeretett karakterektől, feláldozza őket egy mozgalmasabb, de tipikusabb thriller alatt dohogó fűtőház kemencéjében. A közhelyes karakterfejlődésről, nagy pálfordulatokról, és motiválatlan, csak és kizárólag a suspense kiváltása érdekében hozott döntésekről inkább ne is beszéljünk. „A csend nem elég” – mondja a plakáton a film tagline-ja. Hát igen.

Persze, nem teljesen veszett ügy a Hang nélkül 2.: ha a direkt dévédére készült thrillerek felől érkezünk, akkor még akár érdekesnek is tűnhet, a hallókészülék és a gitárerősítő szerelemgyerekét, a feedback-gerjedést fegyverként használó kislány ötletére még akár elismerően is csettinthetnénk, ha kínálna rá a film valamiféle reflexiós lehetőséget, legalább olyat, mint ami a csend volt az első részben. Unatkozni nem fogunk a moziban, de ha az első film szeretete miatt ülnénk be, nem árt, ha tudjuk: minden csoda három napig tart. És ez nem arra utal, hogy Hang nélkül 2. premierjét több mint egy évet tologatták a kovid miatt…