A Hang nélkül az idei év kisköltségvetésű thriller-meglepetése. Viszont a „kisköltségvetésű thriller-meglepetések” zömétől eltérően tényleg jó.
Az ember viszonylag ritkán gondolkozik el azon, hogy miért pont a leghangosabb rágcsálnivaló lett olyan népszerű a mozikban. (Miért nem lehetett volna mondjuk banánevésre szoktatni az embereket popcorn helyett? S mintha az ájtatos kólaszürcsölés vallási segédeszköze, a szívószál is direkt a zajkeltés miatt lenne odarakva – milyen abszurd lenne, ugyebár, ha hangtalanul kortyolgatnánk ragacsos üdítőinket.) A Hang nélkül alatt viszont garantáltan olyan gondolatokat fogunk a fejünkben forgatni, hogy a két sorral mögöttünk ülő fickó állkapcsa bárcsak nem a popcorn, sőt, a becsempészett chips miatt ropogna (nem tudott volna muffint belopni, tényleg?), hanem mondjuk egy zavartalan moziélményre vágyó feldühödött nézősereg öklei alatt. A Hang nélkül – vagy ahogy az eredeti, angol nyelvű cím tükörfordításából talán jobban átjön, az Egy csendes hely – egy csendes helyet, csendes mozitermet feltételez. Ugyanis talán minden filmes eszköze közül a csend-dramaturgiát használja a legjobban és a legtöbbször.
A film high conceptje egyszerű és nagyszerű, kész csoda, hogy a hangosfilm 90 éve alatt nem jutott eszébe még senkinek. Persze, voltak már hasonló ötletek különböző jelenetekben kijátszva – de egy egész filmet arra építeni, hogy a szereplőknek csendben kell lenni? Hangos dobpergés. Történt ugyanis valamikor a mában, hogy a Földet (vagy legalábbis Amerikát, mert úgy szokták) alienek lepték el, akik az eddigi filmes alienekhez képest meglehetősen, vagyis teljesen vakok. Ezzel szemben viszont igencsak fejlett a hallásuk, és javarészt sebezhetetlenek. És mondani sem kell, hogy minden vágyuk élőlényeket zabálni, minden mennyiségben. Éppen ezért a Hang nélkül posztapokaliptikus világában az emberek mezítláb, sőt lábujjhegyen járkálnak, jelbeszéddel, vagy legalábbis suttogva kommunikálnak – és mondani sem kell, hogy a földönkívüli fenyegetés mellé kedves bónuszként teljes csendben, motorburrogás, telefonpittyegés, popcornropogtatás, és főleg emberi vartyogás nélkül élik az életüket. És igen, ha belegondolunk, minden civilizációs tevékenységünk erőteljes és jellegzetes zajjal jár (és minden újabb innováció csak újabb réteget pakol erre az amúgyis zsúfolt zajsalátára, ami folyamatosan tornázza felfelé az ingerküszöbünket, de meddig?), ezért ha eljön a világvége, a legfeltűnőbb valószínűleg benne épp a csend lesz – és a rousseau-i, természet(es)hez visszatérő ideális állapot is a zajszennyezés mérsékelése által lesz a legtapasztalhatóbb.
Maga a film ilyen társadalmi kérdéseket viszont csak nagyon közvetetten dob fel, ugyanis jellegét tekintve kamaradráma (egyetlen családról szól), műfaját tekintve pedig horror-elemekkel fűszerezett thriller, aminek elsődleges hatóanyaga az ijesztgetés. A kis család (apuka: az amerikai Office-ból ismerős, a film rendezőjeként is fungáló John Krasinski; anyuka: a való életben is Krasinski feleségeként fungáló Emily Blunt; plusz pár gyerek) teljesen izolálva élnek vidéken, egy kukoricaföld közepén, és csendben próbálják elkerülni az alienek által való felfalatást. Az apuka sikertelenül próbál rádión, morzéjelekkel kapcsolatot felvenni az ún. „külvilággal”, így csak reménykedni tudnak, hogy nem maradtak egyedül. Valószínűleg azért tudtak ilyen könnyen adaptálódni a csendelvűséghez, mert az egyik gyerekük siketnéma, így eleve megtanultak jelekkel kommunikálni (a sors fintoraként pedig pont a siketnéma gyerek az, akiről sokáig úgy tűnik, hogy a legnagyobb potenciális veszélyt jelenti, hiszen nem tudja felmérni, hogy cselekedetei, mozgása mekkora zajjal járnak). Az igazi suspense-t viszont az asszony terhessége adja, gondolom, nem kell megmagyarázni, miért.
A film nagyszerűen épít feszültséget, roppant ügyesen használja ki a mai mozis hangtechnológiát, konkrétan annak dinamikai tartományát: a nagyon csendes részeket nagyon hangosak követik (sajnos Krasinski elég sokszor esik a klisés thriller-megoldás, az olyannyira gyűlölt jump scare kísértésébe), az így létrehozott hangi világ nagyon izgalmas történetmesélési megoldásokat is eredményez. Érdekes, hogy ehhez egy picit „ódivatú” képi világ tartozik: a 35mm-es filmnyersanyag használata még digitális moziban nézve is egy plusz plasztikusságot és vintage-jelleget ad a filmnek, ami csak felerősíti ezt a kellemes „hetvenes évek”-érzést, ami a mai, zajos technológiától való megfoszttatással jár (az apuka által kommunikációra használt felszerelés is zabálinvalóan ódivatú), raádásul nosztalgikus is: néha az az érzésünk, mintha a Harmadik típusú találkozások egyik házának egyik pincéjében lennénk. Az egyik legerősebb színészi eszköz, a párbeszéd használata tehát tilos (az első, rendesen kimondott szó szinte egy óra múlva hangzik el a filmben), így felerősödik a gesztusok, a pillantások ereje, és ez a redundancia (száj elé tartott ujj) mellett néha konkrétan katartikus jeleneteket is eredményez.
Nem teljesen hibátlan alkotás (néha borzalmasan tátongó cselekmény-lukakat kell kikerülnünk tudatosan, hogy élvezhessük a sztorit, meg talán túl sokszor használ hagyományos, olcsó thriller-ijesztgetéseket – itt érződik a filmen Michael Bay gondoskodó produceri keze), viszont kitűnő ritmusérzéke, hangi dramaturgiája, színészi alakításai és ütős alapötlete miatt megérdemelten lett az idei szezon egyik legnagyobb meglepetése pénztáraknál és ítészeknél egyaránt. S mindez röhejesen kicsi költségvetésből. Szóval még több ilyent kérünk, Jim Halpert!
