...legjobb barátod feleségét? Vagy a boldogságot? Egyáltalán mi a boldogság – és meg lehet-e, meg szabad-e mutatni? S akkor már fordított előjellel is: adnád-e a saját nődet a legjobb barátodnak? Nem cserébe, hanem csak úgy, barátság-erősítőként. Néha.
Vlad Zamfirescu a színházi világ felől, pontosabban a színpadról érkezik, érthető tehát, hogy legelső nagyjátékfilmjében kamaraszínházi megoldásokat alkalmaz. Sok és rendkívül pörgős a párbeszéd, minimális szereplőre van szüksége (három + egy jelen nem lévő), illetve oly mértékben leszűkített játéktérrel dolgozik, hogy néha azt az érzést kelti a nézőben, hogy a terem sem lehet(ne) túl nagy, a nézőtér intim méretű, méretarányos kell(ene) legyen. Témafüggő, ehhez a témához azonban semmi sem eléggé intim: mindenképp elvájkálás, beleturkálás, kiteregetés lesz a vége.
A nagy demokratúra kellős közepén forgolódunk, egy tetszőleges bukaresti tetőteraszon (akármilyen más romániai nagyváros ringbe kerülhetne – ugyanakkor nyugodtan el lehetne ezt az élethelyzetet adni Londonban vagy tengerentúlon akár, univerzális), valamikor éjfél után, a mélysötétség a távolból csak szórványos hangokkal festi alá a drámát. Két sikeres férfi sodor és beletép, legalábbis erről beszélgetnek, a hamvas, ám még mindig szép nő pedig fagyit szolgál fel. A környezetrajz már-már spártai – leszámítva persze a közép-felső tízezer jólétét szolidan sugalló minőséget –, az eszköztelenség, a sallangmentesség pedig ugyanazt a drámaiságot emeli ki, mint egy fekete-fehér fénykép. A színek óhatatlanul ellopják az ember figyelmét a témáról.
A Secretul fericirii (A boldogság titka) című filmben szó sincs színekről, árnyalásokról meg maszatolásról: a rendező kizárólag arra összpontosít, hogy a háromszögbe helyezett szereplők mozgása és mozgatása aláfesse a mondanivalót, pozicionálásuk aláhúzza és kiemelje a kényes témaváltásokat; a testjáték, a dőlésszög és a helyváltoztatásuk is olyannyira kiszámított, a mimika is annyira szinkronban van a feszes szövegkönyvvel, mintha csak kiegészítő kellék volna az egész. Mindebben a legjobban Vlad Zamfirescu teljesít: hanghordozása, hangulatváltásai, arcrezdülései, könnyed, laza playboy-pózolásai zseniális színészi tehetségről árulkodnak – a kamera előtt ugyanolyan játszi könnyedséggel hozza a formáját, mint a színpadon. Irina Velcescu viszont a gyenge láncszem: bájolgása cukormázas, kétségbeesése nevetséges, végül pedig a hisztériája erőltetett. Felejthető teljesítmény. Theo Marton a jóbarát szerepében épp annyira szürke, amennyire a szerepe megkívánja ezt – a rendező jó érzékkel nem dramatizálta túl ezt a kiegészítő karaktert. A fokozás technikáját Vlad Zamfirescu úgy alkalmazza, hogy közben tarantinósan fejezetekre is bontja (boncolgatja) a témát, darabokra szedi a hús-vér valóságot, a drámaiságot viszont úgy adagolja, hogy azért kellő figyelemmel ellensúlyozza némi feketehumorral; és persze provokál, határokat feszeget, a szavakat úgy forgatja, hogy a kellemetlen igazságok óhatatlanul kibújnak a zsákból. A néző meg csak ül a sötétben, és egyre kényelmetlenebbül feszeng, aztán kap egy 180 fokos sallert, és erről a fordulatpontról már igazán nincs visszatérés, az egyszeri befogadó szájában megkeseredik a „bárcsak lehetnék valahol máshol” furcsán megvastagodott nyála. Kiköpni persze nem lehet, lenyelni viszont képtelenség.
Polanski Az öldöklés istene (Carnage) c. opusára emlékeztet ez a film, azzal a különbséggel, hogy a térkezelés még erőteljesebben leszűkíti a szereplők mozgásterét, beszorítva őket a szavak csapdájába, és hát kevesebb a szereplő, meg a lehetséges helyszínek száma is. Tematizálni is máképp tematizál. Itt már csak sima szó feszül szónak, verzió verziónak, a birkózás pedig óhatatlanul azzal ér véget, hogy valakinek a boldogsága sérül (ebben az esetben: mindenkié), mert sérülnie kell ahhoz, hogy másnak ideig-óráig összejöjjön. Valamennyire. Kézzel-lábbal védekezik a szerzői filmes beskatulyázás ellen, Vlad Zamfirescu mégsem menekülhet teljességgel a prófétaság nyűgje elől. Sajátos stílusa, a hétköznapi tematika bevetése (illetve az élethelyzet unortodox tematizálása), az alkotói szemléletmód tűpontos tálalása (még akkor is, ha jól tudja, hogy a kellemetlen családi-társadalmi téma boncolgatása nem fog csápoló tömegeket csődíteni a moziba), az egyedi hozzáállás és tipizálás: mindezek a jellegzetességek pontosan arra a térfélre terelik az újonc rendezőt, ahonnan udvariasan kihátrálna. Pillogása mégsem modoros.
Tehát adott egy elsőfilmes rendező, akiből akár még a román Almodóvar is lehet valamikor – és igen, a „beteges” témaválasztás, a feszengés a kényelmetlenné váló moziszéken akár terápiás hatású lehet, igenis kell egy ilyen kényelmetlen hang, főleg abban az országban, ahol vannak sötét agyak-vidékek. Vlad Zamfirescunak oly markáns a hangja, oly kérlelhetetlen a tematizálási lendülete és oly biztos az a kliségyilkos keze, hogy a néző legalább annyira izgatottan várja a következő perverzióit, mint mondjuk Tarantino esetében. Mert az első telitalálat akár véletlen is lehet, a kezdő szerencsés beletenyerelése – viszont ha másodszor is hozza a szájam-tátva-maradt-formát, akkor azért már más súlycsoportba nyer belépőt. Akár szeretné, akár udvariasan hárítaná ezt a megtiszteltetést, amit saját magának kalapált ki.
Rendezőnk a színház felől érkezik, és akár az is lehetséges, hogy ez a film mindössze pillanatnyi művészi elbitangolás volt a jóba, a tilosba. Elképzelhető. Viszont a nagyváradi TIFF-en egy rendkívül közvetlen közönségtalálkozón a boszorkánykonyha rejtelmeibe is betekintést nyújtott, kedélyesen mesélt a hangsávok kipucolásáról (a teraszhelyszín alatt éjjeli mulatozó ontotta a vágnivaló fölösleget, heteken át), „a színpadon is működik ez a szöveg, de filmben talán ütősebb” hozzáállásról, és valahogy az az érzése az egyszeri szemlélődőnek, hogy Vlad Zamfirescu rendezőről még hallani fogunk. Ez a fickó a normalitás keretei között opportunista és ösztönösen bontja le a sémákat, a fomákat csak akkor és addig tiszteli, ha segítségükkel megtapogathat szent teheneket, a közhelyektől viszont úgy ódzkodik mint az ördög a tömjénfüsttől, a sztárrendszerről pedig... nos, arról eléggé markáns leszarom véleménye van. A Secretul fericirii mindenképp arról tanúskodik, hogy a filmelbeszélési módokat és stílusokat játszi könnyedséggel húzza rá a vázra (jelen esetben a kiindulópont egy pörgős, „jól működő” szövegkönyv volt), és a valósághoz úgy áll hozzá, mintha csak a piacon vásárolna egy kiló barackot: alkudozik, méricskél, játszik. Vagy épp eladná azt neked, hogy megkóstold. Nem rádtukmálja, hanem csak megfog vele. Mert életszerű, mert kívánatos a portékája. Mert a kíváncsiság... ja, hogy a másik fele rohad? Hát ki tett oda, hogy együltödben felzabáljad a húsos-leves-édeskés mindenséget?
