A színész-rendező az év végén inkább politikai kommentárjai miatt került középpontba a sajtóban, semmint filmes élete miatt. Clooney köztudottan politizál magánemberként, de filmjeiben is szívesen foglalkozik közügyekkel (A hatalom árnyékában). Az éjféli égboltnak látszólag nincs köze a politikához, a film egészét nézve viszont nagyon is van. Ugyanis egyértelműen átjön belőle: az emberiség végleg élhetetlenné tette élőhelyét.
Az utóbbi időben megszaporodtak azok a sci-fik, amelyek így vagy úgy, de valamilyen társadalmi-politikai és/vagy filozofikus (Érkezés, Ad Astra, Csillagok között) vállalást tűznek ki célul. Ezek ráadásul jellemzően drámai hangvételű és súlyos, az emberiség jövőjét érintő dilemmákkal foglalkoznak. Ide sorolható Clooney alkotása is, amely egy magyarul ugyanezzel a címmel megjelent Lily Brooks-Dalton-regény adaptációja.
A történet szerint 2049-ben járunk és a Föld véglegesen megszűnni látszik. Augustine Lofthouse (George Clooney) az Északi-sarkkör egyik állomásán egyedül marad, amíg a többi embert az utolsó biztosnak tűnő menedékekbe evakuálják. Eközben éppen visszafelé tart a Földre egy kutatócsapat a Jupiter egyik holdjáról, a K-23-ról, amely egy emberi életre alkalmasnak tűnő bolygó. A halálos beteg Lofthouse velük szeretné felvenni a kapcsolatot, hogy figyelmeztesse őket a Földön rájuk váró veszélyre. Mivel a rádiójel egyre gyengül a saját állomásán, Lofthouse kénytelen elindulni egy másikra, eközben viszont már nemcsak a saját életét kell mentenie, hanem egy kislányét, Íriszét (Caoilinn Springall) is, akit a bázison felejtettek. Vele vág neki a lehetetlennek tűnő feladatnak.
Clooney filmje ezen a két cselekményszálon fut: az egyikben Lofthouse és Írisz megpróbáltatásait követhetjük nyomon, a másikon a K-23-ról visszaérkező Aether legénységét, előbbi még kiegészül néhány flashback-jelenettel is, ahol a fiatal Augustine életébe nyerhetünk bepillantást. A rendező jól építi fel a két szálat és jó ritmusérzékkel váltogatja a nézőpontokat. Ez különösen fontos, hiszen Clooney erősen letekerte az izgalmi faktort azzal, hogy rengeteget bízott a színészeire, emiatt több ponton el is lehet veszíteni az érdeklődést a film iránt. Ám a Lofthouse és Írisz közötti egyoldalú kommunikáció (a kislány némasága miatt) és az ismerkedés egyre emberibbé és közelibbé válik a film cselekménye során, olyannyira, hogy egyértelműen itt vannak a drámai csúcspontok és néhány feszült jelenet, amely során már komolyan aggódunk a két karakterért. Clooney érezhetően ezt a szálat dolgozta ki erőteljesebben, amely sajnos a másik rovására ment. Ott ugyanis nem igazán található meg az az érzelmi pont, amivel megfogna minket a rendező, a karakterek is inkább sablonos figurák, akiknek nem sikerült elég mélyen megágyazni a cselekményben.
Ennek ellenére Clooney itt – de az egész filmben is – képes érzékeltetni valamiféle világvége-hangulatot. Ennek szeretne mélyebb értelmet is biztosítani a flashbackekkel, amelyek Lofthouse karakterének is próbálnak hátteret adni, több-kevesebb sikerrel. Ezekből egyértelműen több kellett volna filmbe – vagy akár ki is lehetett volna hagyni, mert így inkább csak lógnak a levegőben. A filmből nem derül ki pontosan, hogy mi fenyegeti a Földet, erről is jobb lett volna, ha több mindent megtudunk, hiszen akkor még inkább megértettük volna a küzdelem miértjét. Szerencsére a film azért nem omlik össze, mert kellően súlyos a helyzet, csak sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.
Lofthouse és Írisz párosa, konkrétabban a köztük lévő dráma és a versenyfutás az idővel remekül működik. Továbbá a rendező érezhetően odatette magát a látvány létrehozásában is, hiszen az űrhajóban, de főleg az azon kívül felvett jelenetek kiváló érzékkel koreografáltak. Sőt, Clooney rendezésében ott van az a vállalás, hogy ő itt most valami fontosat szeretne állítani, és ezt hellyel-közzel valóban jól teszi a magányos és kiábrándult figurát ügyesen megjelenítő játékával. Mellette elképesztően jó a csak nonverbálisan kommunikáló, mégis hatásos játékot nyújtó kislány szerepében Caoilinn Springall. Az űrhajó legénységében az alulírt karakterekből adódóan nem tudtak kiemelkedni a színészek, holott Felicity Jones, Demián Bichir vagy Kyle Chandler is jók szoktak lenni.
Az éjféli égbolt nem a legjobb drámai sci-fi, de egy vállalható film. Ha nem is lett mestermű George Clooney legújabb alkotása, attól még jó érzékkel mesél a magánéleti és a kozmikus magányról egyaránt. Inkább kiábrándultságot tükröz, erre utal a film végi jelenet is, amely a maga egyszerűségében mégis súlyos dolgokat állít.
