Nagyszabású űrutazós sci-fit csinálni rizikós vállalkozás – mint maga az űrutazás. Christopher Nolannak sikerült.

Hollywoodban elszomorítóan kevés olyan nagyformátumú alkotó maradt, aki még álmából felköltve is filmnyelven beszél, akinek nem az amerikai kamaszfiú a célközönsége és nem az ő általános műveltsége holdudvarából választ témát, aki nem product placementekben gondolkozik, és aki nem kurvult el a sok pénzbe kerülő, de mégis olcsó technológiai parasztvakításoktól (digitális, 3D, CGI). Christopher Nolan az egyik ilyen, ráadásul a felsoroltak ellenére is képes tömegeket megmozgatni szinte menetrendszerűen, kétévente jelentkező filmjeivel. Ezúttal elhagyja a sztratoszférát, s a meggyőzi a Gravitáció után tétován körbepislogó, éhesen maradt embereket is, hogy a sci-fi nemcsak egy látványos amerikai műfaj, hanem egy fontos és érvényes gondolkodási forma, amivel a nagyközönség által mindaddig érthetetlen vagy elérhetetlen ötleteket, koncepciókat tagoltan, alaposan megcsócsálva ugyan, de el lehet mesélni, nyilvánossá lehet tenni. Ezenkívül pedig egy hatalmas lélegzetvételű, epikus ívű munka, aminek az irodalmi párja mégsem a regény vagy a hősköltemény – hanem talán inkább a himnusz. Ennek megfelelően néha veszélyesen közel kerül az amerikai filmek legnagyobb ellenségéhez, az olcsó pátoszhoz – de egy alkalommal sem esik annak csapdájába, két dolog miatt: az egyik a nagyszerű Matthew McConaughey, aki nem hiába korunk egyik legkelendőbb férfiszínésze, a másik pedig a filmes szubsztancia, amit most megpróbálok spoilermentesen összefoglalni.

Már az biztató jel, hogy a film nem a szokásos vészjósló inzertekkel kezdődik, amik képekkel spórolva, hamar összefoglalják, hogy milyen nukleáris vagy egyéb katasztrófa történt, aminek folyamán ez és ez történt a Föld lakóival: a rendelkezésünkre álló információ hiányos, apránként kell összeraknunk, és hamar kiderül, hogy talán nem is releváns. Nem öko-film akar lenni az Interstellar, nem ejnyebejnyézik a fosszilis üzemanyagégetés miatt, hanem tényleg a jövővel foglalkozik: mi van akkor, ha az ember arra kényszerül, hogy elhagyja a Földet? A forgatókönyvből érződik, hogy a Nolan testvéreket tényleg zsigereikben foglalkoztatja a téma: alaposan ki van vesézve minden lehetőség, a vonatkozó Star Trek-epizódok is ki vannak pipálva, a holdraszállást tagadó összeesküvés-hívők jól megkapják a magukét, ők a jövő gyaur hitetlenjei. Mi tagadás, nekünk, nézőként is kell rendelkeznünk a hitetlenség ideiglenes felfüggesztésének (suspension of disbelief) képességével, ahhoz hogy élvezhessük a filmet, de hát az összes sci-fi ilyen (sőt amióta kiderült Lumière-ék nagy vonatos trükkje, a mozizás maga is ilyen). Mi több, nem árt a cinizmusunktól is megszabadulni – ez azért nem lesz különösebben nehéz, mert a szinte három óra alatt van idő rá, és tényleg nagyon megdolgoznak érte az alkotók: nincsenek elhazudott magyarázatok, elmismásolt jövőképek – de felesleges technológiai szőrszálhasogatás sem. Úgy tud a világmindenségről szólni, hogy mindvégig emberi dráma marad.

A lassan élhetetlenné váló bolygónktól nem messze nyílik egy féregjárat, amit egy maroknyi, szinte illegalitásban működő NASA-tudós arra használ fel, hogy a hatalmas távolságokat leküzdve új lakóhelyet keressen az emberiségnek. Cooper (McConaughey) lesz az az űrhajós, aki néhány bátor előörs után eredve megpróbálja átszelni új idők új Kolombuszaként az ismeretlent, hogy megtalálja a tökéletes bolygót. Már itt nagyon sok izgalmas kérdést vet fel a film, például azt, hogy az emberiség a meglévő emberek összesége-e, vagy egy biológiai hagyaték, amit akár adatként is felfoghatunk? Az Interstellar viszont jócskán továbblép az öko-genetikai kérdéskörtől is, egyre több mindenről tud szólni: evolúcióról, térről, időről – s még a sci-fik legnagyobb rákfenéjét, a szinte biztos logikai bukfencet jelentő időutazást is képes úgy tematizálni, hogy ha nem is a hihető, de az elképzelhető határain belül marad.

Apropó, elképzelhetőség: a legszebb az a Nolanék által megfestett jövőképben, hogy végre nem áldozza fel a sci-fiből a „sci”-t a buta látványosság kedvéért: a robotok nem vicces hangon beszélő antropomorf lények, hanem kocka alakú gépek. Az űrjárművek jól néznek ki, de nem kell perceken keresztül bámulni a felületüket, amint elhagyják az űrállomást. Megpróbáltak féregjáratot és fekete lyukat is „ábrázolni”, amennyire lehet, és amit filmes keretek között, a mai tudásunkkal meg lehet csinálni, sikerült. Látványos film, de – a Gravitációtól eltérően – nem a látvány a vezérlőelve, hanem a forgatókönyv, pedig (az egyik) dramaturgiai mag ugyanaz: a szívszorító érzés, hogy irtózatosan kicsi vagy az űrben. Kicsi, mint az esélyeid. Arról nem is beszélve, hogy a trendekkel szembemenve filmre forgott: először éreztem, hogy nagyon elkellene Kolozsvárra is egy 70mm-ről vetítő IMAX-terem – de még a multiplex digitális vetítőjén keresztül is átjön valami a nyersanyag szeretetéből és a analóg technikai tudásból, ami mostanára nem kötelező minimum Hollywoodban, hanem luxus. Így aztán még olyan idegesítő apróságokat is megbocsátunk a filmnek, mint az utolsó snittben lobogó amerikai zászló vagy Anne Hathaway jelenléte.

Az Interstellart többféleképpen lehet olvasni (öko-film; beszély a mindenen átívelő szeretetről; mélázás idő és tér relativitásáról), de simán sci-fiként a legnagyszerűbb: veretes mű, amelynek ott a helye a 2001: Űrodüsszeia, a Harmadik típusú találkozások és a Solaris mellett. Filmnyelvet sajnos nem újít, az ősi alapszabályokat kínosan betartja, de azon kevesek közé tartozik, amelyek ezt tökélyre csiszolva, hitelesen csinálják: minden újdonság mellett ott van valami ismerős, valami referenciaértékű, és viceversa. Hatalmas léptékű filmes vállalkozás, meggondolkoztató és megríkató egyszerre; ha csak egy filmet nézel meg az idén, akkor ez legyen az – mondhatnám, de ezt a filmet nem elég egyszer megnézni.