Beszámoló: Az Oppenheimer 70 mm-es IMAX-vetítésén jártunk Beszámoló: Az Oppenheimer 70 mm-es IMAX-vetítésén jártunk

Nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni

Az Oppenheimer 70 mm-es IMAX-vetítésén jártunk

ÉRTÉKELD A FILMET!
Oppenheimer
Christopher Nolan
2023

A Filmtett szerint: 8 10 1

8

A látogatók szerint: 8.42 (26)

8.42
(26)

Szerinted?

0

A képek erejéről nagyon jó elmerengeni az Oppenheimer kapcsán: mit jelent a ma emberének az a szó, hogy „látvány”?

– Na, képzeld el, Sárikám, mit hallottam...
– Na mit, te Ibi?
– Ezek tiszta bolondok... elmentek moziba...
– Na és? Én is el-elmegyek moziba. Megnéztem a múltkor is a filmet Sissiről...
– ...de ezek Prágába!
– Na, hát ugyanbiza, mi van Prágában, ami itt nincs? Valami fesztivál?
– Nem, te, egy sima, rendes film, ami itt is megy. Igaz, hogy háromórás, meg valami ópiumatomról szól vagy mi...
– Na aztán! S tényleg megéri annyit utazni érte?
– Hát, te, fogalmam sincs, valami olyasmit magyaráztak, hogy filmes imaksz, vagy nem is tudom...
– Hát az meg mi, s itten miért nincs?
– Te, ezek azt mondják, hogy alig van már ilyen a világon. A legközelebbi ilyen az unióban ez a prágai mozi. Brexit előtt volt még az angoloknál is...
– Na hajj oda, te!
– S képzeljed el, Sárikám, a rendező a film előtt külön megköszönte a prágai mozinak s azoknak, akik ezért odamentek!
– Azt a piculáját! Odament a rendező?
– Nem, te! Videóüzenetet küldött, mint ahogy kovidba volt szokás!
– S honnan tudta, hogy melyik mozinak kell megköszönni?
– Hát mert az egész világon csak vagy harminc ilyen mozi van! S még ezeket is át kelletett hogy alakítsák ezek a bolondok, mert ilyen hosszú filmet, képzeld el, nem is szoktak vetíteni ezekben az imaxos mozikban!
– Sose hiszem el!
– S még aztat is olvastam, képzeld el, hogy a Kodak külön filmet kelletett csináljon, mert nem is létezett ilyen széles fekete-fehér film! Hetven milliméter! Az elég kicsi, ha engem kérdezel.
– Na aztán! Hát én azt hittem, hogy már mindent telefonnal filmeznek a mai világba!
– Mindent! De ezt nem! S még számítógépes képek se voltak benne!
– Na, eztet aztán én tényleg el nem hiszem!
– Pedig így van, ahogy mondom! Olyan különleges dolognak számít ez manapság, hogy ezek a bolondok ezért mentek el Prágába moziba.
– Értem, értem... ésszel fel nem foghatom, de értem. S tetszett nekik?
– Szerintem ha nem tetszett, ezek után úgyse fogják elmondani!

Amint Sárika és Ibi fiktív párbeszédéből is kiderült, igazi időutazásban lehetett része azoknak, akik elzarándokoltak Prágába az Oppenheimer egyik analóg IMAX-vetítésére. Egyrészt maga a film révén utazhattak a 40-es évekbe, amikor a cselekmény játszódik, másrészt a mozi révén egy olyan korszakba, ami nem észrevétlenül, hanem fokozatosan ért véget, és a nagyközönség pont e miatt a fokozatosság miatt alig szerzett róla tudomást ­– nagyrészének fel sem tűnt. Egy olyan filmkészítési és -bemutatási hagyományba, amikor a rendezők, a színészek és az egész stáb még vért izzadtak azért, hogy a lehető legtöbb mindent a kamera előtt, legfeljebb a vágóasztalon oldjanak meg, nem pedig villódzó monitorok, csattogó billentyűzetek és zúgó renderfarmok utólagos segítségével, s amikor a film elkészítéséhez hasonlóan a forgalmazás, bemutatás is fizikai tevékenységet is feltételezett: gigantikus tekercsek cipelését, feltekerését, majd háttérből való megvilágítását. Amikor a film kezelése, de akár befogadása is még szinte tapintható, sokkal érzékibb tapasztalat volt. Amikor a kamera előtti történések igazsága sokkal közvetlenebb élmény volt; amikor a filmalkotáson látható emberek, tárgyak, tájak zöme még nem (utólagosan) létrehozott, hanem fizikailag létező, fényt visszaverő dolog volt. Egy macerás korszak, amikor ezerszer jobban oda kellett figyelnie a stábnak, mert a hibák sokkal több pénzbe (vagy karrierekbe) kerültek: a sokkal több tervezés és a sokkal nagyobb tét korszaka.

Miért vállalkozott hát Christopher Nolan, ez az egyre inkább kubricki áert kapó, az auteur vs. blockbuster paradigmán egyre ügyesebben túllépő alkotó ilyen őrült feladatra? Még jobb kérdés: miért finanszírozta ezt a Universal? A válasz nyilván összetettebb annál, hogy egy mondatban tételezni lehessen, azonban az Oppenheimer (és a vele egyidőben bemutatott, látványosan másmilyen, de szintén eseményfilmnek számító Barbie, és ebből a szimultán premierből származó szinergia) izgalmas korszakhatárnak tűnik: innentől kezdve vagy újra magára tud találni a filmszínház intézménye, és új fénykorszak jöhet, amelyben a mozifilmek érezhetően másfélék lesznek a kisképernyők mozgóképeihez képest, vagy végképp elnyeli ez a sötét, streamingszolgáltatók meg végtelenített franchise-ok és különféle, felülről erőltetett ideológiák által uralt éra, és tényleg csak kevesek drága szórakozása lesz, csak egy forgalmazási opció a sokféle között. Előbbihez nyilván a stúdiók összehangolt munkájára és temérdek kommunikációra lenne szükség: hogy még a sárikák és ibik is értsék, hogy mitől különleges ez vagy az a film, és hogy miért nem kapjuk meg ugyanazt az élményt később (sokkal később!) otthon, bármilyen remekül felszerelt házimozi-berendezésünk is van. Meg persze efféle filmekre, és jobb technológiára. Nem véletlenül orrolt meg kissé Cruise Nolanre: Amerikában ugyanis a bemutatók körüli harc nem is annyira a sima mozik miatt zajlik, hanem az ilyen PLF-ek (premium large format) miatt, hiszen a különleges élmény különleges árat és különleges presztízst is jelent.

Nyilván jelen sorok írójának nincsenek illúziói: a nagy stúdiók java része már saját streamingfelülettel kecsegtet, tehát egy-egy mozi számukra is csak egy a sok forgalmazási opció közül, ráadásul ezen opciók közül a legfrissebb, a streaming egy újabb ördögi eszközt adott a kezükbe a rizikókerüléshez: a moziénál és a fizikai korongoknál jóval pontosabb méréseket. Olyan jellegű, instant piackutatást és ízlésfelmérést, ami csírájában fojtja meg a kockázatvállalást. Ami nélkül pedig nincs művészet. Mindezt a nemrég kezdődött író- és színészsztrájk is tetézi, amelynek a pontos következményei egyelőre beláthatatlanok, de semmi jóval nem biztatnak: ami biztosan tűnik, az az, hogy a kovidhoz hasonlóan ez is a moziknak fog a legjobban fájni.

Persze nem ilyen hatalmas szórakoztatóipari kávézaccjóslások miatt mentünk el Prágába az Oppenheimer filmes – 70 mm-es, 15 perforációs – vetítésére, ami – ahogyan Sárika és Ibi is említi – az egyetlen ilyen moziban zajlott a kontinensen és amilyenből már csak harminc maradt világszerte, hanem mert szerettük volna abban a formában megnézni, amiben a rendezője elképzelte, és mert (sajnos/hálistennek) tényleg nem mindennapiak ezek az élmények. A legutóbbi IMAX-specializált celluloid nyersanyagra (is) forgatott filmet pont tavaly mutatták be (Nope / Nem), az azelőttit meg 2021-ben, és így tovább, kb. évente egy ilyen van – számomra a legutóbbi, és egyben az első a Dunkirk című szintén Nolan-produkció volt, ugyanitt. Digitális IMAX-ből nyilván sokkal több van, mint ahogy ilyen formátumra képes moziból is – azonban jellemzően az is csak a fő- vagy nagyobb városokban. (Emellett még mintegy száz „sima”, tehát nem IMAX-formátumú 70mm-es és ugyanennyi klasszikus 35mm-es kópiája készült a filmnek. Az Oppenheimer különféle analóg és digitális formátumai közti összehasonlítást itt lehet böngészni.)

A tűzzel játszani – Christopher Nolan: Oppenheimer

2023. július 21.

Az Oppenheimer ugyanazt jelenti a 2020-as években, amit Oliver Stone Nixonja három dekáddal korábban: Christopher Nolan tizenkettedik nagyjátékfilmje elbűvölően nagyszabású röntgenkép az erkölcsileg megrendült hidegháborús Amerikáról – és még azt sem bánjuk különösebben, hogy e kép a szemünk előtt törik szilánkosra.

Olvasd tovább  

Magáról a filmről most kevesebbet írnék, máris temérdek kritika, rajongói videó, hattérmagyarázat, sőt, konteó jelent már meg róla, mi is közöltünk kritikát róla a bemutató napján (ld. fent). Nyilván egy ideológiailag – meg a biopicectől jogosan elvárt valóságközeliségtől is – terhelt alkotásról van szó, ami olyan eseményeket és személyeket mutat be, amelyeknek hatása ma is érezhető, sőt, a friss orosz agresszió miatt az egész hidegháborús paranoia és atomfrász is újból aktuális lett. A képek erejéről viszont nagyon jó elmerengeni az Oppenheimer kapcsán: mit jelent a ma emberének az a szó, hogy „látvány”? Relatív visszafogottsága ellenére is roppant látványos ez a film, ugyanakkor érthető lenne, ha a zömében számítógéppel létrehozott képeken felnőtt generáció értetlenül állna egy-egy hosszabban kitartott arcközeli előtt. Pedig ezek az Oppenheimer igazi gyöngyszemei, nem a trükkfelvételek: az IMAX gigantikus mérete miatt pixelfelhő nélkül, direkt módon, szinte taktilis, (át)érezhető közelségbe hozza ezeket a remek színészeket, akik így már a film első tíz percben megszűnnek színésznek lenni. Ismét larger than life képekké válnak, mint a mozi fénykorában. A lenyűgözően részletgazdag totálokról nem is beszélve, amelyek egyenrangúak a színészarcokkal: mindkettő gigantikus történetmesélő felületté válik. Filmen minden „igazi”, bármit is jelentsen ez ma már, sőt, az igazi sokszorosa. A „több” milliméter nem üres péniszméregetés: Hoyte van Hoytema operatőr tartalommal is meg tudja tölteni. Mindezek nyilván a film PR-hadjáratában is feltűnnek, de a Palác Flóra pláza mozijából jelentjük: nem puszta marketinglózungok.

Egy háromórás atompornó nyilván blődség és Nolanhoz meg a nézőihez méltatlan dolog lett volna. A brit-amerikai rendező beinvitál, mit beinvitál, egy önmagába haló szupernóva implóziójával szippant be a címadó tudós világába, és pár jelenetet leszámítva nem végez ugyan nagyon mélyre fúró pszichológiai vizsgálatot, de a többi tudós, katona, no meg maga a korszak fényvisszaverődésein keresztül legalább ugyanannyira aprólékosan meg tudja rajzolni ennek az ellentmondásos figurának a portréját, mintha egy pszichiáter székéből tenné. Az Oppenheimer három órája alig érződik másfélnek, pedig még nolani mércével sem különösebben gyors a tempó (pl. a Dunkirkhöz képest). A lángoszlop súlyáról tudjuk, érezzük, hogy igazi, a robbanás később érkező zaja pedig betaszít a székünkbe, és „megértve” érezzük, hogy mi az attrakció lényege. Igen, valami ilyesmiért találták fel a mozit. Egykoron annyira kihalt a mágia a hétköznapokból, hogy mozival helyettesítettük azt. Napjainkra meg mintha a filmekből veszett volna ki annyira a mágia, hogy szinte pótolhatatlannak tűnik. Nagy szükségünk van tehát Nolan-félékre, akik a lebilincselő életrajz, politikai thriller – no meg a magunkfajta buták számára is érthetőre skiccelt elméleti fizika – mellett vissza merik csempészni a varázslatot még az efféle, felnőtteknek szóló történetekbe is. Érezhető, hogy Christopher Nolan nem hisz az erőfeszítés-mentes, passzív befogadásban. De jó hírem van: ha a néző érzi az erőfeszítést, akkor honorálja is azt. Például azzal, hogy elmegy Prágába.

(Fotók a BFI London honlapjáról.)

Támogass egy kávé árával!
 

A Filmtett szerint:

8

A látogatók szerint:

8.42 (26)

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Friss film és sorozat