Horrorfilm? Nyári blockbuster? Vígjáték? Szerzői film Hollywoodból? Nem és igen… Jordan Peele Oscar-díjjal a zsebében sem kényelmesedik el. Helyette inkább újrafogalmazza, mit is jelent közönségfilmet készíteni ebben a világban.
Ritkán történik meg egy rendezővel, hogy egy remekmű után maradjon még mondanivalója, különösen, ha öt éven belül három filmmel is előrukkol. A zseniális humorszkeccsek világában a csúcsot megjáró Jordan Peele pedig, olybá tűnik, rendezőként is az alkotói kisebbséghez tartozik.
Markáns szerzőisége világosan érződik minden egyes rendezésén és a rá jellemző kísérleti kedv sem csak a Tűnj el! eredeti koncepciójához társult. A közönséget megosztó, 2019-es Mi is bővelkedett a szokatlan narratív megoldásokban és újszerű megközelítésekben, harmadik filmje pedig talán még elődein is túltesz. Tematikai halmozás és szövevényesség szempontjából legalábbis biztosan.
Jordan Peele-film révén, a cselekményről csak rébuszokban érdemes beszélni: adott egy fiatal, lótenyésztő testvérpár, akik balesetben elvesztett édesapjuktól megöröklik a családi birtokot. A meglehetősen balszerencsés monogrammal rendelkező Otis Jr., azaz OJ (Daniel Kaluuya), és húga, Emerald (Keke Palmer) számára az apjuk után tátongó űr betölthetetlennek látszik – érzelmileg is, anyagilag pedig még inkább. Ekkor azonban váratlanul tanúi lesznek egy megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségnek, ami könnyen a hírnevet, leginkább mégis a meggazdagodást jelentheti számukra. Kezdetét veszi a modernkori kincsvadászat, és minden idők egyik legbizarrabb horrorfilmje.
Már ha lehet egyáltalán annak nevezni ezt a – kétségtelenül horror-elemekkel operáló, annál mégis sokkal gazdagabb forrásból táplálkozó – zavarba ejtően nehezen kiismerhető, szerzői műfajfilmet. Peele filmrajongóként viszi vászonra filmjét és mintegy poszt-tarantinói módon emeli be a legkülönfélébb filmtörténeti referenciákat, egy olyan történetet fércelve össze belőlük, amelyben gyönyörű káoszként keveredik a modern reality-k morális szürrealitása a showbusiness könyörtelen valóságával, egy csipet társadalomkritikával és a horror legpikánsabb fűszereivel.
Peele zsenialitása abban a készségében rejlik, amivel észrevétlen képes egy közérthető és széles körben élvezhető közönségfilm álcája alatt rétegelt mélységet létrehozni, ami elemzések végeláthatatlan sorának ad táptalajt (lásd a film megjelenése óta máris feltűnt ezernyi magyarázó videót YouTube-on – persze csak miután láttad a filmet!). Amíg a Tűnj el! társadalmunk képmutatását és a bennünk rejlő irigységet állította pellengérre, a Mi pedig a szerencsésebb és kevésbé szerencsés rétegek között tátongó szakadékot, addig a Nem középpontjában az ismeretlen, a megmagyarázhatatlan felfedezése iránti vonzódás áll. Mi az emberi kíváncsiság – amely történelmünk során egyszerre okozta legnagyobb sikereinket és tragédiáinkat – valódi ára?
A szűk színészgárda rendkívül hiteles karakterein keresztül más-más betekintést enged az emberi természet furcsa misztikumába, mindezt egy sokkal nagyobb és fantasztikusabb jelenség árnyékában. Karakterei mellett Peele egyenesen filmje nézőin demonstrálja célját. Akárcsak Nolan A tökéletes trükkje, a Nem is a néző figyelmének elterelésével játszik és a fő attrakción keresztül – ami egy vérbeli, régi vágású hollywoodi blockbuster élményét kölcsönzi – a nézők kíváncsiságának és látványéhségének kielégítése közben valami mást is adagol.
A háttérben csendesen megbúvó tematika egy olyan cselekményszálon keresztül tud gyökeret verni a nézői cortexben, ami látszólag nem is kapcsolódik a központi történethez. Ez Steven Yeun vidámpark-tulajdonos, és egykori gyerekszínész karakterének, Jupe-nak a háttértörténete, amely egy néhány perces – de annál maradandóbb – jelenetsoron keresztül tökéletesen összefoglal mindent, amit Peele mondani szeretne az emberi természetről ezzel a filmmel. A „poént” nem lelőve annyit el lehet árulni, hogy ennek a bizonyos történésnek a végkifejletével indul a film, majd teljesen váratlanul, a film kétharmadánál ismerjük meg az előzményeket. Egy 80-as évekbeli sitcom balul elsült forgatásán játszódik egyébként, főszereplője pedig egy morcos csimpánz.
Ironikus módon Peele a hollywoodi szórakoztató-gépezetet és az azáltal táplált szenzációéhség destruktív hatását épp első „nyári blockbuster” filmjével kurzívozza. A Nem ugyanis technikailag a Cápa által útjára indított trend filmjei közé sorolható és számos utalás található benne Spielberg klasszikusai mellett – Harmadik típusú találkozások, Világok harca – megannyi korábbi hollywoodi sikerfilmre. Meglepően hatékonyan működik szuperprodukcióként, ráadásul úgy, hogy közben nem érezzük álszentségnek.
Peele egyedülálló alkotói hangja harmadik filmjét is éppoly tisztán hatja át, mint rendezői debütálását. És bár kulturális hatása annál kétségkívül alacsonyabb, ezt nem is érdemes elvárni tőle. Az önmagára licitálás helyett a megújulást választja, a siker pedig nehezen vitatható: amellett, hogy a művészi igénnyel készült közönségfilmek szűk táborát gyarapítja, a Nem az amerikai kasszák számára legnagyobb bevételt hozó eredeti film (azaz nem folytatás és nem egy franchise része) a COVID-járvány kitörése óta.
