A hónapok óta a rajongók élénk fantáziáját csigázó, több mint 200 millió dolláros költségvetéssel, hét különböző országban, speciális IMAX kamerákkal forgatott futurisztikus kémtörténet Christopher Nolan saját bevallása szerinti eddigi legambíciózusabb vállalkozása. Az újszerű fűszerezésű, hamisítatlan Nolan-recept alapján gyártott Tenet koronavírus nélkül is a 2020-as év egyik legjobban várt filmje lett volna, a csaknem másfél hónappal elodázott premiernek köszönhetően azonban egy bizonytalan várakozással telt nyár igazán méltó megkoronázásává vált.
A mozi sötétjéből a tűző napra kitámolyogva máshogy kezded el látni a világot: a Kerepesi út bármelyik pillanatban potenciális autósüldözés helyszínévé válhat, a trolibusz ablakának feszített halánték finom remegése flashbackszerűen idézheti fel Ludwig Göransson masszív, robajló soundtrackjét, az idő lineáris múlása pedig tökéletesen elveszíti jelentőségét, mivel az első hangzásra kissé túl hosszúnak tűnő két és félórás játékidő úgy pereg el, mint a homok. A felütés feszes tempója és folyamatos adrenalingőzös feszültsége a film második felére, éppen a drámai tetőpont közelében kissé lelassít ugyan, elidőzve néhány mutatósabb robbanáson, de a koncentrált figyelem egy pillanatra sem lankadhat. A feszültség egyik fő forrása az antagonisták szinte láthatatlan, mégis folyamatosan vészterhes, stalkeri jelenléte, amely – bár a cselekmény többé-kevésbé a jelen korban játszódik – expliciten is alternatív hidegháborús hangulatot kelt.
A hol klausztrofób, hol monumentális léptékű, borongós és nyers posztszovjet miliő úgy szippant be, mint egy doboz Jumanji, miközben a drága öltönyös akciójelenetek precízek és elegánsak, nélkülözve minden felesleges vérontást és brutalitást: Nolan nem titkoltan a klasszikus James Bond-filmek zsáneréből és archetípusaiból merített ihletet saját műfaji kísérletéhez. Míg a fantasztikumot a forgatókönyvet tartósan a retinába égető látványba öntő, állandó Nolan-stábtag Nathan Crowley garantálja – szokás szerint nagyrészt analóg trükkök és művészi koreográfiába illő kaszkadőrmutatványok segítségével szinte nullára redukálva a CGI-elemeket, addig a koncepció tudományosságáért a Nobel-díjas fizikus Kip Thorne hivatott felelni.
A főbb szerepekben a BlacKkKlansman titkos téglájaként Aranyglóbuszra is jelölt exfocista ifjabb (John David) Washington oldalán az éveken át a szöszi vámpírfiú skatulyája ellen lázadozó, de újabban már az A-listával kacérkodó Robert Pattinson feszít. Hozzájuk társul még az ausztrál balerinából színésznővé lett, csaknem két méteres Elizabeth Debicki, valamint az eredetileg északír, de ezúttal orosz állampolgárt alakító Kenneth Branagh, akit korábban már a Dunkirkben is Nolan rendezett. A multikultiságot erősítendő a castba bekerült még a kvázi elmaradhatatlan Michael Caine (Sir), néhány további Harry Potter-karakter, úgymint Clémence Poésy, valamint a forgatási helyszínek egy-egy szülötte, így az ünnepelt bollywoodi sztár, Dimple Kapadia is.
Az eddig megjelent kritikák többségében az egekig dicsérték a színészi alakításokat, a trailerekben felhangzó néhány, kontextusából kiragadott mondat ugyanakkor számomra inkább aggodalomra adott okot. És bár ez korántsem a színészeket minősíti, a dialógusok mesterkéltsége sajnos a teljes dramaturgiát átkarolja. A film mindazonáltal olyannyira nem karakterközpontú, hogy a szereplők előéletéről szinte semmi sem derül ki, a főhős pedig nemes messianisztikus egyszerűséggel csak főhősként van emlegetve. A színészek profizmusa talán éppen abban érhető tetten, hogy színre lépéseik szinte természetes jelenlétként érzékelhetők a Nolan teremtette apokaliptikus világban. A színészgárdából mégis kiemelném Debicki figuráját, aki afféle madonnaszerű érzékenységet visz az egyébként igen rideg és homályos atmoszférába; valamint Branagh játékát, aki szégyentelenül hozza a titokzatosságában is primitív agresszort. Az pedig mindenképp dicséretes, hogy mindenekelőtt Washington és Pattinson személyében Nolan olyan fiatal színészeket juttatott most közvetlen tűzközelbe, akikben valódi érdemi potenciál rejtőzik.
Másrészről a korai beszámolók több ízben elmarasztalták a beszédhangsáv helyenként szinte érthetetlenségig torzuló zajosságát. Gondoltam, ha valamire jó lehet a szinkronizálás, hát ezt a problémát majd biztosan orvosolja, de sajnos nem így történt, ami joggal vetheti fel a szándékosság vélelmezését. Az eredeti akcentusok hiányában pedig egyúttal a két merőben ellentétes hátterű főhős, illetve színész: a szívós pökhendi (fekete) amerikai és a filigrán, hányaveti brit szolid humorral tálalt ütköztetése is némiképp erejét veszti.
Nolan köztudottan zsenije annak, hogy egy politikus és egy illuzionista egyesített erőivel csűrje-csavarja végletekig a nézők agytekervényeit, majd hagyja őket magukra Cobb pörgettyűjeként tovább pörögni a stáblista után. A Tenet narratívája ehhez képest a film közben fokozatosan kristályosodik és kerekedik ki, így az időutazós sci-fiken felcseperedett, rutinos nézők számára Nolan eddigi húzásaihoz mérten egészen könnyen emészthetőnek tűnhet. Ám ha a karakterek kapcsolódásait és motivációit, valamint a film kortárs emberiségre vetíthető tanulságait is elkezdjük megkapirgálni, már érdekesebb kirakós állhat össze. Persze biztos lesznek majd hencegők, akik legalábbis azt állítják, hogy tökéletesen megértették a komplett történetet, de azért a Tenet – ha nem is épp Carruth-i szélsőségekbe menően – mindenképp többszöri és mindenképp szélesvásznú megnézésre érdemes filmélményt nyújthat.
Nolan legújabb, grandiózus mozija, azon túlmenően, hogy filmes konteók tucatjait inspirálta az okosan megvágott beharangozóknak hála, máris igen megosztó véleményeket indukált azon szerencsés kiválasztottak körében is, akik már láthatták a művet. A magam részéről osztom azon véleményeket, miszerint a Tenet eredeti forgatókönyvével együtt sem feltétlenül az idén félszázados Nolan karrierjének legcsúcsa, ám annál izgatottabban várom a szélesebb körben felparázsló vitákat, interpretálási törekvéseket és filmes díjesőt, amelyek várhatóan üstököscsóvaként követik majd az óriási hype-övezte, nagyszabású bemutatót.
