Formabontó második filmje, a Mementó után – amely tartolt az amerikai független- és kommerszfilm-fesztiválok mezőnyében – Nolant számos álomgyári fejvadász próbálta becserkészni. A rendező végül is hagyta magát, ám látszólagos tömegkiszolgálása midcultosodássá módosult, aminek csúcspontja egy a mainstream képregényekből és nagyvásznas adaptációkból jól ismert szuperhős deheroizálása lett.

Inszomnia: Álmatlanság (Insomnia, 2002)

A tömegfilmes érának voltaképpen egy soha meg nem valósult terv nyitott utat: Nolan ugyanis Howard Hughes-ról szándékozott életrajzi filmet készíteni, mégpedig Jim Carrey főszereplésével, ám Martin Scorsese és Leonardo DiCaprio együttműködése (Aviátor) keresztülhúzta számításait. A Section Eight nevű cégénél dolgozó barátja, Steven Soderbergh viszont felajánlotta neki Erik Skjoldbjerg 1997-es norvég thrillerének, az Insomniának a remake-jét, és a hollywoodi belépőhöz Nolan mindent megkapott, amit csak lehetett: pénzt, rangos sztárokat Al Pacino, Robin Williams és Hilary Swank személyében, valamint a bűnbeesés és a megváltás ígéretes témáit.

Egy komponens viszont hiányzott, jelesül a forgatókönyvírás privilégiuma, tudni kell ugyanis, hogy eddigi hat filmje során Nolan mindig részt vett a szkriptírás folyamatában, ám a munkát – valószínűleg a Mementó összetettsége miatt – Hilary Seitzre bízták. A forgatókönyvíró hölgy és Nolan az első percekben a bűnügyi film zsánerének szabályai szerint építi fel a cselekményt. Will Dormer, az alaszkai kisvárosba érkező nagyvárosi kopó az előtte fekvő kamaszlány hulláját vizslatva alkotja meg a tettes profilját, miközben vizsgálódása – némileg a Ne nézz vissza! című Roeg-thriller fulladásos jelenetére utalva – a múltat célzó keresztvágásokban elevenedik meg. Óvatos, akkurátus, jellemzi Dormer a gyilkost, majd gyanúját tárgyi bizonyítékok, különösen egy olcsó detektíves ponyvaregény húzza alá. Nem látjuk a tettest, mégis érezni a jelenlétét, és azt is, hogy ellenkező oldalon állva ugyan, mégis tökéletes ellenpárja az intuitív nyomozónak.

Innentől veszi kezdetét az Álmatlanság azon szakasza, amelyet néhány kritikus nappali film noir-nak hív. A köd és a vakító fehérség ismeretlen terepén Dormer véletlenül halálosan megsebesíti társát, akiről tudnunk kell, hogy mindig is gyanúsan tekintett partnere módszereire. Pacino alakításában mintha csak Orson Welles autokrata rendőrfőnöke állna előttünk A gonosz érintéséből. Küldetéstudatától vezérelve nem átall bizonyítékokat hamisítani, és ha a helyzet vagy a lelkiismerete úgy kívánja, a becsülete feladásától sem retten meg. Finch, az időközben leleplezett és sokáig árnyékban húzódó gyilkos tudja ezt, ezért a bűntudat gomolygó felhőitől és fehér lidércfényeitől gyötört elmelabirintusba hajszolva próbálja felnyitni az álmatlanul vergődő rendőr szemét. Sem Pacino, sem Williams karaktere nem az univerzális gonoszság manifesztációja, hanem egy-egy alak az eltorzult világból. Dormer a rendőrség dicstelen, „nagyravágyó bunkóit” ostorozva nyeri el a néző szimpátiáját, majd társa sorsára hagyása után az ellenszenvét, míg ellenfeléről akkor kerül le a hidegvérű mészáros bélyege, mikor bevallja, őszintén szerelmes volt az általa meggyilkolt lányba, sőt védte is hirtelen haragú barátjával szemben, ám a lány gúnyos visszautasításába nem tudott beletörődni.

Nolan mindkét figurába belecsempészi a jót és a rosszat is, szinte a gyarló emberek krimi-alteregóivá avatja az opponenseket, ám rendkívül fontos észrevételezni egy újabb, a rendezőnél rendre visszatérő cselekményelemet: az ellenségek belső útjának átalakulását. A Mementó Leonardja a haszonleső álszövetségeseken kívül önmaga nemezisének is tekinthető az időrendileg először sugallt, traumába gyökerező metatörténet szerint, míg az Álmatlanság riválisai a szituációhoz idomulva vetkőzik le korábbi mivoltukat. Dormer úgy dönt, jóvátételt nyerne, és ezért végigszánt a „tönkretételére esküdött” közegen, míg a gyilkossá lett író a letartóztatástól félve ismét gyilkosságra készül. A végkifejletben áldozatokkal ugyan, de helyreáll a világ rendje. Pacino megváltást nyer, és álomra szenderülése előtt fellégezhetünk: pozitív hősként távozik a történetből, igaz az eredeti mozi hívei megjegyzik, hogy az eredetileg a Stellan Skarsgard által játszott, ellenszenvesebb és komplexebb figurához képest Pacino nyomozója a hollywoodi jellemfejlődés szabványútján haladt végig.

Denevérfóbia és önvád: Batman: Kezdődik! (Batman Begins, 2005)

Az 1997-es Batman és Robinnal a Warner Bros. egy kielégítően fialó franchise-t temetett el, 8 évet várva a rehabilitációra. Úgy gondolom, Nolan valójában nem David Fincher, Wolfgang Petersen és Darren Aronofsky visszalépése után ülhetett a Denevérember-újragondolás rendezői székébe, hanem azért, mert felismert valamit a köpenyes igazságosztó történetében, és azért, ahogy felismerte azt.

A rendező saját bevallása szerint azért tudott könnyen a Warner vezetőségének lelkére beszélni, mert az Álmatlanság munkálatai során tapasztalt benyomásokból tudta, egy jól előadott ötlet kivitelezésében való erős hit visszaadja a széria hírnevét. Nolan olvasatában pedig nem Batman, a sebezhetetlen übermensch áll a középpontban, aki a német expresszionizmus fény-árnyék kontrasztjaiban rejtező, burtoni torzszülöttekkel csatázik, sem pedig az a mesealak, aki Joel Schumacher tarkabarka camp-vízióiban szépelgett. A Batman: Kezdődik! szakít a hagyományokkal, és elsöpri a képregény-adaptációkra vonatkozó sztereotípiákat. A történet főalakja egy Bruce Wayne nevű fiatalember, akinek transzformációját 8 éves korától harmincas évei elejéig kísérhette a közönség, persze az akciódús és a lélektani mozzanatok egyensúlyával. Jellemező, hogy Nolan a gyermek Bruce belvilágát is megbolygatja az önvád képében, de devianciáját ifjúkorára sem csitítja. A rendező a játékidő első harmadában a bosszú, az elvakultság erdejében kószáló Bruce-ra összpontosít: a denevérbarlangba zuhanástól a Wayne-szülők meggyilkolásán át a düh és a létbizonytalanság által felemésztett ifjúság periódusa a teljes sötétség, a tudatlanság világa. „Nézz túl a saját fájdalmadon!” – szól Rachel, a barátnő intelme hősünkhöz, aki az igazságtalanság elleni küzdelmet választja.

A harc beteljesedéséig azonban szó szerint hosszú és rögös út vezet. Hősünk egy Tibetbe szakadt külföldi, Henri Ducard oldalán nemcsak verekedni és vívni tanul meg, de képes lesz életre hívni a félelmeiből származó doppelgangerét, a denevérembert, némiképp Hoffmann A homokemberéhez hasonlatosan és ellentétes előjellel. A második harmad a film egyik kulcsszentenciájának, a „Miért zuhanunk? Hogy újra talpra álljunk”-nak a beteljesülése, valamint az a szakasz, amikor Bruce a gyakorlatban is alkalmazza a rémisztgetés rítusát. Az utolsó harmad viszont a korábbi Nolan-mozikba ékelődött panel, a negatív átalakulás kontra pozitív átalakulás ábrázolása. A halottnak hitt Ducard-ról ugyanis kiderül, hogy fanatikus és apokaliptikus szellemű szektavezér, pontosan az a vak karakter, amilyennek Bruce indult. Mester és tanítvány összecsapásán keresztül két értékrend ütközését láthatjuk meg: a nyugalom és a nyugtalanság szembenállását.

Az értékrendek összeütközéséből, hollywoodi midcultról lévén szó, az előbbi kerül ki győztesen, ám Nolan a megszállottság és a határozottság határának kijelöléséről szóló szuperhős-adaptáció tanmese jellegét két keserű jóslattal oldja fel. Az egyik, a barátnő jóslata így szól: „Ez a te maszkod, Bruce. Az igazi arcodtól rettegnek a bűnözők.” Gordon hadnagy, a hű szövetséges pedig eszkalációt képzel el, ami egy hátrahagyott kártyalapban vetül előre. A Batman: Kezdődik! című első fejezet így, önmagában Nolan legpozitívabb, de nem makulátlan végkicsengésű filmje, amelynek zárlatát a 3 év múlva esedékes folytatás gondolja tovább. És viszi el a végsőkig.

Illúzió mindenek felett: A tökéletes trükk (The Prestige, 2006)

Ahelyett, hogy a blockbuster-pályára nyergelés utóhatásait emésztgette volna, Nolan gyorsan munkába állt, és 2006 első felét egy a saját szakmájára, illetve stílusára kikacsingató filmnek szentelte. A tökéletes trükk Christopher Priest azonos című regényének adaptációja, mely három működési mechanizmus szemléltetésére vállalkozik. Elsőként a hollywoodi eszményi történt sajátos újraértelmezésének lehetünk tanúi, amit Michael Caine karakterének nyitó monológja – és az azt kísérő keresztvágott jelenetsorok – vezetnek elő. „Minden bűvésztrükk három felvonásból áll. Az első rész neve: ígéret.” Ugyanez érvényes a színdarabokra, a szépirodalmi művekre és a regényekre: a befogadó az expozícióból leszűri a fő konfliktust, prekoncepciókat teremt annak tétjéről, megismeri a szereplőket, azt, hogy kik ők, honnan jöttek, hová tartanak, mi hozza össze őket, és miként oldódik fel a minden esetben fontos találkozásuk.

A tökéletes trükk két bűvésze, Borden és Angier homlokegyenest más értékrendet képvisel. Borden szegény sorból származó, ám isteni tehetséggel megáldott illuzionista, aki nem tud érzékletes aurát teremti maga körül a deszkákon. Riválisa, Angier a talentumban szenved hiányt, amit csillogó külsőségekkel és bravúros előadókészségével ellensúlyoz. Viaskodásuk akkor csap át ellenségeskedésbe, mikor egy mutatvány végén Borden hibájából Angier felesége a halálát leli. Ettől kezdve bosszú bosszút követ, és a felek egyetlen életcélja egymás egzisztenciális és szakmai lejártása lesz.

Innentől fut a fordulat, melyben óriási szerepe lesz a naplóbejegyzéseknek és a bennük foglalt sifrírozásoknak. Akárcsak a Mementó antihősének esetén, a bűvészes thriller főalakjai is bevéséseket, szimbólumokat hívnak segítségül a párbajhoz. A kódok érvényessége mindig átmeneti: van egy szimbólum, amit felold egy másikat, az egy következőt, létrehozva egy ezúttal folyamatában dominánsabb végtelenített szalagsémát. A másik kérdés az, hogy mennyi igaz abból, ami az ellenségek naplójában szerepel? Hisz ne feledjük, a két idősíkra komponált történetben rendkívül hangsúlyos a szubjektivitás, és milyen egy impressziókon nyugvó írás, vagyis maga a napló, ha nem személyes? Különösen, ha kiderül, hogy a múltban Angier ellenfele naplójára támaszkodva percipiálja hősünket, javában ügyködve egy csalafinta kódrendszer felépítésén, míg a jelenben Borden a kivégzésére várva olvassa az általa inspirált jegyzeteket – és egy percig sem lehetünk biztosak abban, hogy ő nem készül-e valami nagy átverésre a kulisszák mögül. Nolan ebből a szövevényes művészelme-átiratból nem hagyja ki a ziccert, és rögvest analógiát teremt a főhősök jellemváltozásával: ahogy Borden egyre jobban megalázza Angiert, úgy lesz egyre sikeresebb és megszállottabb, aminek végül a családja fizeti meg az árát. Vele szemben Angier pénzt, időt, testi épséget nem kímélve áll bele Nikola Tesla teleporterébe. Legalábbis úgy tűnik.

Az utolsó szakasz, a jutalom nemcsak az összeálló képet nyújtja át a nézőnek, hanem a nolani eszköztár legjavát is bemutatja. Doppelganger tűnik fel a színen, Angier, úgy tűnik, teljesen szétbomlasztja önmagát a sikerért, Borden sem tudja kivédeni, hogy a győzelmi mámor káoszba forduljon, a bujtatott (és időben előrehelyezve kortalanná nemesített) show business kritikáról nem is beszélve: „A világ sivár és kegyetlen. De ha csak egy pillanatra is ki tudod szakítani a nézőket az apátiából, akkor valami nagyon különlegeset láthatsz. Nem csak egy mosolyt az arcukon.” Úgy tűnik, Angier még a halála előtt is hazudik vetélytársának, holott ha jobban figyelünk, láthatjuk és hallhatjuk azokat a háttérbe tuszkolt információkat, amelyek a bűvész álvilágát hivatottak életben tartani, gondolok itt a vagyonra, a valószínűleg lemásolt cilinderekre, egy hasonló macska elővezetésére, a pénzből adódó életnagyságú bábok készítésére vagy az igazi hullát (a részeges hasonmást) pásztátó beállításra.

Nolan az antiistenek személyiségromboló játszmájában nemcsak a felgyorsult világ taposómalmát építi fel, de a televízióban és más médiumokban vírusszerűen terjedő, torz valóságkép rekonstrukcióját is ábrázolja, amihez a különböző habitusú bűvészeket használja szimbólumként. A végkifejletben győzelmet arató Borden képében mintha a kreativitás, a rendező vezérelvének felsőbbrendűsége testesülne meg, amely szöges ellentétben áll a mára valóságshow-k, celebtortúrák, óvodás kvízjátékok, agyelszívó kommersz mozik és mentalista pozőrködések csomagolásában jelen lévő, klisé alapú népbutításokkal – ám Nolannek esze ágában sincs meg nem történtté tenni a célt szentesítő eszközöket.

Anarchia: A sötét lovag (The Dark Knight, 2008)

A Batman: Kezdődik! folytatása egy alakváltozást, a hétköznapinak a nem hétköznapi felett aratott győzelmét mutatja be. A folyamat katalizátora, a képregényekből is ismert ősellenség, Joker, aki azt a határvonalat próbálja megingatni, amit Bruce Wayne húzott a megszállottság és a nyugalom közé. Már a film eleje is előrevetíti az elv feladása és megtartása közötti dilemmát. Egy nagytotálban fényképezett gothami felhőkarcolót látunk, aminek az egyik ablakát egy szigonypuska lövi át. Majd betör a városba a Gonosz. Figyelmeztetés nélkül, és úgy tűnik, okok nélkül. Joker ugyanis a totális káoszt akarja rászabadítani a Batman által civilizált nagyvárosra, ám a látszólag vaktában zajló ámokfutás értelmezését egy a történetet erősen inspiráló képregény, Alan Moore és Brian Bolland A gyilkos tréfája könnyíti meg.

Igaz, Nolan nem a pszichothriller-utánérzésnek is beillő alapanyag konkrét megfilmesítését választotta, ám A sötét lovag pszichológiai kríziseinek gyökerei vitathatatlanul eddig a képregényig nyúlnak vissza. Moore gonosztevője lép elénk a filmváltozatban, nemcsak a totális nihilizmust célzó mondatai miatt, hanem amiatt is, amiért azzá vált, aminek látjuk őt. A lelki és fizikai sérüléseiről szóló, különbözőképpen előadott történetei A gyilkos tréfa skizoid gyilkosát idézik, a képregény pedig a legvalószínűbbnek tetsző őrületteóriát viszi végig flashback-ekben. Eszerint Joker laboratóriumi asszisztens, aki miután állását feladva komikusként is megbukik, elveszíti feleségét, majd egy balul sikerült betörés után torz arcú és sátáni kacajú pszichopatává válik, voltaképpen a világ iránti dühét kommunikálja a „rossz nap” kísérletével. Mintha a filmben is ugyanezt tenné. Nem látjuk, mi változtatta át Jokert – Nolan szavaival élve gonosz abszolútum marad –, ám a gyomrába dugott telefonbombával kínzott fegyenc vagy a vérfagyasztóan nevető paranoiás skizofrén Harvey Denttel egyetemben Joker saját képére formált „bajtársai”, haragot kommunikáló káoszhadjáratának bármikor bevethető fegyverei. A világra vonatkozó megvetése pedig akkor válik igazán erőssé, mikor „társadalmi kísérletnek” nevezi a civilekkel, illetve fegyencekkel zsúfolt kompokat használó utolsó gyakorlatát.

Akárcsak az eredetiben, Batman most is azt próbálja megérteni, mi lehet a közös vonás közte és Joker között, pontosabban mivé nem szabad válnia Bruce-nak ahhoz, hogy ellenfele ne kebelezze be őt. A válasz a következő: nem szabad hagynia, hogy a kígyószerűen beszélő és machináló anarchista felszínre hozza a sötét lovag dühét, és így elveszejtse őt. „Ne viselkedj úgy, mintha közéjük tartoznál, mert nem így van. Tudod, az erkölcsük egy rossz vicc. Amint baj van, elfelejtenek téged.” Joker mondatai szinte visszaidézik azt a kísérletet, aminek a képregényben üldözőjét és Gordon felügyelőt tette ki, jelesül azt, hogy egyetlen rossz nap elég ahhoz, hogy bárki beléphessen az őrület vészkijáratán. Röviden: hogy Batman és Joker egy tőről fakadnak, ugyanolyan számkivetettek.

A különbség kettejük között az, hogy Batman számos vesztesége ellenére sem adja fel az igazságtalanság elleni küzdelmet, és – nagyon fontos – sosem likvidálja a bűnözőket, ugyanis azzal erkölcsi fertőbe zuhanna. Harvey Dent, a film másik centrális alakja viszont elbukja Joker próbáját, és ezzel a káosz-filozófus bizonyítja a tételét. Dent Kétarcúvá transzformálódása azért releváns a történet szempontjából, mert Bruce és Gordon jóslata szerint ő a Fehér Lovag, akinek szakértelme elég ahhoz, hogy a város törvényes eszközök bevetésével tisztuljon meg. Harvey elveszejtése után azonban eljön a káosz kora: önbíráskodóvá, elvakult gyilkossá válik, és az ő eredettörténete pontosan az ellenkezője Bruce pozitív irányú fejlődésének. Pontosabban, eljönne a káosz kora, amit egy szuperhős-filmhez képest igen rendhagyó döntés akadályoz meg. Bruce rádöbben, hogy csak kívülállóként élhet. Bebizonyosodik, hogy tényleg a fekete maszk az ő igazi arca, ezért gyilkossá, sötét lovaggá kell válnia, aki valószínűleg örökké az árral szemben úszva fogja bizonygatni Gothamnek, hogy a Joker által rátestált moralitáslabirintusból lehet még kiút.

A jövő: tudat alatt akciózva

A sötét lovag nyitott befejezése legalább a hős részleges feloldozásának bemutatását kívánja meg, ám erre úgy néz ki, még 2 évet kell várnunk. Addig is böjtölhetünk a jövő nyárra esedékes új Nolan-film, az Inception bemutatójáig, amelyben Leonardo DiCaprio elméje legmélyére ásva veszi fel a harcot az életére törőkkel. Nolan sci-fije a hírek szerint mindennél explicitebben ábrázolja majd az elme útvesztőit, mi pedig remélhetjük, hogy a „sci-fi actioneer”-ként emlegetett új projektben az előbbi komponens lesz túlsúlyban.