Előadó? Mágus? Bűvész? Varázsló? Netán tudós? A megnevezés végülis teljesen mindegy, ha szemfényvesztésről és megszállottságról van szó, márpedig Christian Nolan új alkotásában mindkettő főszerepet kap. A Memento és az Álmatlanság (Insomnia) rendezője ismét feladta a leckét a nézőknek, hiszen az utóbbihoz hasonlóan rejtélyes és az előbbihez hasonlóan felszabdalt eseménysorozatot kell megfejtenünk: a Nolan-fivérek éveken keresztül dolgoztak, hogy Christopher Priest regénye alapján összeállítsák a forgatókönyvet.
Két bűvész történetét láthatjuk, akiket a megszállottságon és a versengésen kívül semmi nem hajt az életben. Robert Angier (Hugh Jackman) és Alfred Borden (Christian Bale) gyerekkoruk óta a bűvészet megszállottai, együtt alakították és formálták közös szenvedélyüket. Legjobb barátok egészen addig, amíg Angier felesége, Julia, egy mutatvány közben segédkezve meg nem hal. Angier, gyanítva, hogy társa okozta Julia halálát, eltávolodik Bordentől. Ekkor kezdődik el a véget érni nem akaró versengés a két férfi között, ami megpecsételi egész életüket: mindent képesek feláldozni a trükk kedvéért. Az általuk is jól ismert „bűvész-definíció” kétszemélyesre szűkül, és nem létezik más vetélytárs, csak ők ketten egymásnak. A kérdés csak az, hogy milyen messzire tudnak elmenni céljaik elérése és megszállottságuk kielégítése érdekében. Sutba dobják a családot, szerelmet, az elveiket és főképp a racionális, épelméjű gondolkodást. A presztízs mindenek felett: azaz előtérbe helyezik a trükk hatásvadász befejező pillanatát. S valójában már nem is a közönség kiéhezett fantáziáját próbálják felpezsdíteni, hanem saját vérszomjas vetélkedésüket élezik tovább.
Nolan – már szinte védjegyszerűen – in medias res indít: Borden a törvényszék előtt, mint vádlott. A vád: Angier meggyilkolása. Az események helyszíne a viktoriánus London, ami szürkeségével még tovább fokozza az amúgy is feszült hangulatot. Bűvészeink trükköt trükkre halmozva azon fáradoznak, hogy a másikat felülmúlva valami még káprázatosabbat mutassanak fel. Michael Caine szilárd komolysággal alakítja az Angiert támogató Cuttert, míg Scarlett Johansson a pajkosan szűzies Olivia szerepébe bújtatva mindkét bűvész életének szerves részévé válik. Előbb Angier segéde, majd Borden mellé társul, akibe szerelmes lesz. Fontos szerepet játszik még Borden embere, Fallon, valamint felesége, Sarah is (aki meg tudja mondani, hogy férje melyik nap szereti és melyik nap nem). Végső soron közös gyerekük, Jess is közrejátszik eszközként Angier féltékenységének felszításában.
Szó szerint trükkös filmre sikeredett Nolan alkotása, mert ahogy a cselekmény előrehalad (és látszólag egyszerűsödik), úgy egyszerre bonyolódik is. Mikor naiv nézőként azt gondolnánk, hogy végre mindent megértettünk, rájövünk, hogy mi is a trükk részeseivé váltunk, be lettünk csapva. Minden addigi bűvésztrükk eltörpül Borden nagy mutatványa mellett, melyben egy szempillantás alatt „teleportálja” magát a színpad egyik végéből a másikba. Angier értetlenül szemléli az eseményeket és a felülmúlás érdekében mindenképp rá akar jönni a titok nyitjára. Ekkor jön be a képbe Nikola Tesla, akinek a bőrébe ráadásul David Bowie-t bújtatták, és akit egy igazi teleportáló masina létrehozásával akar megbízni. Körülbelül itt áll minden a feje tetejére, lassan már csak a néző összezavarásán van a lényeg, amit végül kissé túlzásba is visznek. Talán túl sok kanyart és csavart akartak beletuszkolni az amúgy se egyszerű történet fináléjába, ami megtöri az addig felépített szilárd rendszert (már amennyire az összevisszaságot szilárd rendszernek lehet nevezni).
Nolan semmit bíz a véletlenre, a film igazi sztárparádénak is minősíthető. A tökéletes összhatás érdekében érdekes párokat „kölcsönzött”: a Michael Caine és Christian Bale párost az ugyancsak általa rendezett Batman Begins című alkotásból emelte ki. Scarlett Johansson és Hugh Jackman pedig mintha csak átteleportálódtak volna az ugyancsak bűvészkedős, Woody Allen-féle Fülesből (Scoop). A film egyik legnagyobb meglepetése minden kétséget kizárva: David Bowie. A tömör, angolkás bajusz mögött lapuló Bowie-re alig (vagy egyáltalán nem) lehet ráismerni. Nem hiába, ő is megvénült!
A versengésben, az ész nélküli rivalizálásban a két fél megszűnik embernek lenni. Személyiségüket elvesztik, és cserébe valami démoni erő bábjaivá válnak. Ez az ellentét nemcsak a két bűvész között áll fenn, hanem Nikola Tesla és Thomas Edison között is, aki (szerencsére) nem jelenik meg a filmben., viszont több, kevésbé burkolt utalást is hallhatunk személye ellen. A két tudós vetélkedése párhuzamban van a két bűvészével. Olivia és Sarah is – noha kevésbé nyíltan – szemben állnak egymással. Mindkét nőnek van egyénisége (a férfiakkal szemben), és ha jól megfigyeljük, fizikailag is hasonlítanak egymásra néhány jellegezetes vonásban.
Az utolsó percig a rivalizálás dominál, az irányítás utáni megszállott sóvárgás, ami Tesla ironikus véleménye szerint a fiatalok sportja (pedig ő is milyen jól űzi!). Akinek sikerül a film végére érnie, rögtön egy kis jutalmat is kap, hiszen lazításképp egy Thom Yorke (Radiohead)-dal szól, amíg a feliratok befejezik véget nem érőnek tűnő táncukat a képernyőn. Fellazulás, ugyanis a film egyáltalán nem muzikális, két dal csendül fel benne összesen.
A konklúzió az lehetne, hogy az élet maga is szemfényvesztés, csalás az eredménye mindennek. Talán pont a fantáziadús fikció és a fájó valóság bűvös elegye adja meg a film igazi ízét, mert muszáj elrugaszkodjunk a valóságtól ahhoz, hogy meg lehessen érteni és még élvezhető is legyen.
Érdekes módon a filmnek is megvan a maga riválisa, mégpedig a The Illusionist című hasonszőrű alkotás. Mindkettő esélyes az Oscarra, de úgy gondolom, hogy a mi filmünk mégicsak trükkösebbre sikeredett, ezért abrakadabra, sok sikert neki!