Napjaink beszari Hollywodjának több olyan nagyköltségvetésű blockbusterre lenne szüksége, mint a Gravity, és több olyan eredeti, bátor, és kompromisszumot nem ismerő alkotóra, mint Alfonso Cuarón.

A 2000-es évek elején robbant be Hollywoodba három mexikói rendező, Alejandro González Iñárritu, Guillermo del Toro és Alfonso Cuarón, a pályájuk pedig egészen különbözően alakult. Iñárritu néhány fajsúlyos drámával hamar kedvence lett az Akadémiának, de próbált a rendszeren kívül maradni, ellentétben del Toróval, aki azon az áron is a stúdiórendszer tényezője akart lenni, hogy időnként kemény kompromisszumokat kellett kötnie, bérmelókat vállalnia. Cuarón a kettő közti arany középutat választotta, kirángatta a Harry Potter-frencsájzt Chris Columbus gyermekded világából, utat mutatva utódainak, aztán egy szerzői film, Az ember gyermeke következett, ami sajnos bukott. Ezek után feltehetően megkeresték több bérmelóval is, de ő inkább éveket harcolt a stúdióval, míg végül megcsinálhatta a saját, eredeti ötleten alapuló, nagyköltségvetésű szerzői blockbusterét, a Gravitációt. Többször tűnt már reménytelennek a dolog, többször is változott a szereposztás, végül George Clooney és Sandra Bullock sietett a film segítségére.

A történet szerint rutinmelót hajt végre az Explorer űrbázis legénysége, melynek tagja az utolsó bevetésén levő rangidős tiszt, Matt Kowalski (George Clooney), meg az első bevetésén levő fiatal tudósnő, Ryan Stone (Sandra Bullock). Az oroszok véletlenül aztán lelövik a saját, hőseink szomszédságában levő műholdjukat, a robbanás követeztében annak a repeszei pedig egyenesen hőseink felé veszik az irányt, meg az űrbázisuk felé. A baleset miatt becsapódó törmelék elszakítja a többiektől Kowalskit és Stone-t, ennek következtében kettesben bolyonganak az űrben rádiókapcsolat nélkül. Az oxigén pedig, akárcsak az idő, vészesen fogy, és elindul a veszett versenyfutás az egyre reménytelenebb túlélésért.

Aki pedig ezután meditatív utazásra számít az űrben és az emlékekben egyaránt, nagyobbat nem is tévedhet. Az is téved, aki sci-fire számít, a fiction rész ugyanis teljességgel hiányzik. A Gravity sokkal inkább egy vérfagyasztó dokumentarista thriller, méghozzá talán a leggrandiózusabb, ami az utóbbi időkben készült. Cuarón a fiával tanítanivalóan feszes forgatókönyvet rakott össze, amiben egymást érik a szorult helyzetek, de közben időnkét hagyják hőseinket és a történetet is fellélegezni, hogy a rengeteg feszültség hosszú távon ne oltsa ki egymást. Az egész film egy nagy adrenalin-hullámvasút, nyugodtabb és karfaszorító jelenetek egymásutánisága. A tétet folyamatosan emeli, a túlélés a történet előrehaladtával egyre nehezebbnek és reménytelenebbnek tűnik. Közben pedig nem felejt el karaktereket sem építeni, főhősünk fejlődésének íve szép és kerek, egy finom egzisztencialista dráma is kirajzolódik belőle a végére, egy szép (újjá)születés allegóriáját felépítve. Ráadásul Cuarónék a történetet végig az űrben tartják, nem bontják meg az idősíkokat, nincs flashback, sőt, film végig nagyon kevés párbeszédre szorítkozik, így ez mindenképpen bravúr.

Az ember gyermekében már nagyszerűen működő látványos hosszú snitteket itt Cuarón abszolút csúcsra járatja, a filmben alig találni vágást, ami kevés pedig van benne, az is ügyesen el van rejtve, rengeteget hozzáadva ezzel a film realisztikusságához. Már-már olyan, mintha egy dokumentumfilmet látnánk, amit az űrben forgattak, Lubezki kameramozgásai kiválóan teremtik meg a súlytalanság érzetét, mintha a kamera is együtt lebegne az űrben hőseinkkel, a képei pedig – tőle megszokottan – lélegzetelállítóan gyönyörűek. Ami pedig talán példanélküli, hogy Cuarón a 3D-t filmnyelvi eszközként képes használni, bizonyítva, hogy a technológiát nem csak parasztvakításra lehet alkalmazni, ahogyan azt eddig szinte minden alkalommal tették – igen, az Avatarnál is – hanem a filmhez önmagához is hozzá tud adni. A 3D-nek itt funkciója van, nem elidegenítő, sokkal inkább segít az azonosulásban. Nem csak a történet részesei leszünk, hanem átérezhetjük a szorongást is, ami két alapvető emberi félelemből táplálkozik: a magatehetetlenség és – bármennyire is fura ez egy, a végtelen űrben játszódó filmnél – klausztrofóbia.

Sandra Bullock pedig végre bebizonyítja, hogy nem olyan béna színésznő, mint amilyennek eddig tűnt, ha értő kezek instruálják, és egy jó karaktert kell megformálnia. Meglepően erős és kiemelkedő alakítást nyújt, ha az Akadémia kivárt volna, és ezért jutalmazta volna, rengeteg kritikát megspórolhatott volna magának. George Clooney pedig mellékszerepben bár semmi olyant nem mutat, amit eddig nem láttunk volna tőle, azt viszont olyan erősen és meggyőzően, hogy egyáltalán nem érződik rutinnak a játéka, pusztán a hangjával képes emlékezetes alakítást nyújtania. Akit pedig a legtöbb dicséret illet, az maga Alfonso Cuarón, amiért volt elég tökös ahhoz, hogy ezt a filmet kiharcolja és megcsinálja. Napjaink Hollywoodjának unalmas és beszari posványában kifejezetten üdítő, hogy valaki mert ekkorát kockáztatni, és egy ilyen bátor és kompromisszummentes nagyköltségvetésű blockbustert átvitt tűzön-vízen. Bebizonyította, hogy nem a rengeteg vágástól lesz pörgős egy film, lehet egy mozi egyszerre látványos és intelligens, és a 3D-t is lehet többre használni olcsó vásári mutatványnál. Remélhetőleg a közönség is támogatja az ambícióit, és nem kell további éveket várni a következő mesterművére.