A 2011-es tóhokui katasztrófának emléket állító Több tucatnyi Észak a japán Koji Yamamura legelső egészestés filmje. A sejtelmes zörejekkel, experimentális jazzel és szentenciózus mondatokkal kísért animáció 64 percnyi, laza asszociációs láncra fűzött, szürreális képek sorozata.
Az idei, immár huszadik Anilogue nagyjátékfilmes felhozatala különösen kiemelkedő volt. A fesztivál második napjának műsorából egy újabb, jóval kevésbé ismert japán rendező, Koji Yamamura művére esett a választásom, akinek stílusa nem is állhatna távolabb a (természetesen közel sem homogén) anime-esztétikától. Liszka Tamás fesztiválszervező konferanszában Yamamurát mint a szakma „legeurópaibb” japán alkotóját mutatta be. És valóban, filmjeinek teátrális jazz-zenéi, karikaturisztikus, groteszk figurái és komor, szürkés-barnás színei sokkal inkább az európai, azon belül is talán a francia, illetve az amerikai kortárs animátorokkal (mint amilyen Sylvain Chomet vagy Bill Plympton) rokonítják a rendezőt. Filmjeiből csak úgy árad a szorongás, a bezártság- és megrekedtség-érzés és a depresszió, ám eközben a maga abszurd és szatirikus módján humorral is közelít sötét témáihoz. Különösen kiemelkedő a Több tucatnyi Észak zenéje is, amelyet a 2010-ben elhunyt, dán Willem Breuker munkáiból válogattak össze. A különös hangulatú, helyenként diszharmóniába hajló soundtrack merőben elüt a lírai, melankolikus, szinte statikusan lassan mozduló látványtól, és ez sajátos belső feszültséget teremt a befogadóban.
A Yamamura saját stúdiója, a Yamamura Animation, valamint a francia MIYU koprodukciójában készült Több tucatnyi Észak a több mint húszezer áldozatot követő, 2011-es tóhokui földrengésre és cunamira adott művészi reakció. (Tóhoku jelentése japánul „északkelet”, utalva arra, hogy a térség a szigetország legnagyobb szigetének északkeleti részén helyezkedik el.) A szinopszis ígérete szerint valóban valahol Északon járunk, ám a film igazából nem tartalmaz sem égtájakat, sem iránytűt. Jogosan élhetünk a gyanúperrel, hogy Észak, pontosabban az „Északok” sokkal kevésbé hely, mintsem lét- vagy elmeállapot. Az egész film erősen asszociatív, álomszerű: a kamera izgalmas, kíváncsivá tevő szögekből pásztázza végig imbolygó, keresetlen krétarajzos alakjait, a képeket pedig folyamatosan rövid szövegekkel felvezetett, fejezethatárszerű vágások szabdalják fel. Firkaszerű figurái olyanok, mintha csak Hieronymus Bosch vásznainak eldugott szögleteiből bújtak volna elő, és szimbólumai szinte pszichoanalitikus közelítésmódot kívánnak meg. Aztán a film végére kizoomolunk a képből, és az addig különálló motívumok egyfajta személyes mitológiai összefüggésbe helyeződnek és nyernek értelmet.
Nem fogom szépíteni: a film megtekintése erőt próbáló élmény lehet, ezért elsősorban az animáció igazán elkötelezett hívei számára ajánlott. A mozivászon helyenként nehézkes szemhéjú bámulása közben az volt az érzésem, hogy ezeket a képeket és a kapcsolódó egysorosokat nagyon szívesen böngészném végig egyesével egy csendes galériában, kettesben a teremőr nénivel vagy bácsival, vagy épp ízléses albumba kötve, egy padon ücsörögve, a parkban. És a stáblistából ki is derült, hogy a film alapját valóban különálló, rövid szövegekkel kísért illusztrációk adták, amelyek eredetileg több mint két éven keresztül a csaknem száz éve működő, havi megjelenésű japán irodalmi magazin, a Bungakukai lapszámaiban jelentek meg. Filmként összefűzve azonban, követhető narratíva hiányában nehezen voltak értelmezhetők számomra. A képeket kísérő mondatoknak sokszor még az alanya sem egyezik, így amint azt gondoltam, nagyjából értem, mire gondolhatott a költő, megértésem menten megbicsaklott egy új, látszólag a semmiből érkező szentencián. Ebben az értelemben a film felfogható intellektuális kihívásként is, de ha csak a jellegzetes Yamamura-látványt és -gondolatiságot magunkba szíva szeretnénk meditálni, akkor is megérhet az életünkből egy órácskát.
Aki tehát szomjazik az újdonságra, az nem fog csalódni Yamamura munkáiban. Kezdetként talán a hagyományos japán rakugót (egy személyben előadott, jellemzően komikus történet) adaptáló, 2002-es Mt. Head című rövidfilmjét érdemes elfogyasztani, amelyet – megütve a befogadhatósági küszöböt – még Oscar-díjra is jelöltek. De emlékezetes élményt nyújthat a Kafka-novellából készült, nagyjából húszperces horrormeséje, A vidéki orvos is. Szerencsére ezek és sok más Yamamura-szösszenet könnyen elérhetők a Youtube adatbázisában is, így annak sem kell elszontyolodnia, aki egyébként jogosan bánja, hogy otthon maradt a fesztivál ideje alatt.
