Amikor azt olvastam a Háború az egyszarvúak ellenről, hogy „az Apokalipszis most és a Bambi egyvelege”, akkor azt hittem, csak a szerkesztő vicceskedett, de tévedtem. A film tényleg a kettő főbekólintós koktélja, és egyértelmű párhuzamként kezeli mind a kettőt, mind a narratívát, mind a filmnyelvet tekintve, méghozzá véresen profi módon.
Bevallom, Alberto Vázquez neve mindezidáig semmit se mondott számomra, csak legismertebb munkája, a 2015-ös Pszichonauták (Birdboy: The Forgotten Children / Psiconautas, los niños olvidados) plakátja jött velem szembe időről időre különféle animációs toplistákon. Másrészről az a benyomásom, hogy úgy általában véve a spanyol animációs filmek sincsenek igazán a köztudatban, még talán a Disney-ből kivált Sergio Pablos a legismertebb nevük, aki a Klaust már a Netflixen dobta piacra (és juttatta be vele a streamingszolgáltatót mindjárt az Oscarra). Vázquez második nagyjátékfilmje, a Háború az egyszarvúak ellen szinopszisa és előzetese azonban olyannyira megfogott, hogy muszáj volt jegyet váltanom rá az Anilogue-vetítésére.
Habár az animációs filmek rendszerint hosszú éveken át készülnek, így időzítésük tudatossága anakronizmust feltételezne, a fogadtatásuk szempontjából már semmiképp sem elhanyagolható az időzítés fontossága. A 2022-es év sajnálatos módon nagyrészt a háborúról szólt az európai közgondolkodás számára, így nemigen véletlen, hogy a Háború az egyszarvúak ellen igencsak hatásosra sikeredett – az idei Anilogue egészestés fődíjasa, a Nayola szintén éppen háborús tematikát dolgoz fel.
A Cartoon Network színvilágát és dinamizmusát idéző, szemkápráztató trailerben bizarr és gyomorforgató jelenetek sorakoznak: pufók, színes mackók játszanak kiképzőtáborosdit meg háborúsdit, miközben gyönyörű egyszarvú vadlovak rohangálnak vörös-fekete háttéren. Szatírára számítok, derűsen ülök be a moziterembe. Aztán a film perceken belül „lehoz az életről” – emiatt Liszka Tamás félig-meddig előre elnézést is kért a felvezetőjében, csak épp nem hittem neki. Számtalanszor látott, klasszikus háborúsfilm-dramaturgiát látunk peregni, a kukorica mégis megáll a kezünkben.
A felütésben először megismerkedünk főszereplőinkkel, majd közelebb hajolva bepillantást nyerünk a hátterükbe, kapcsolataikba és legbelső szorongásaikba, végül lehetetlen küldetésük közben elsőkézből követhetjük nyomon, miként esnek el sorra a bajtársak, akárhogy is teljesítettek előzőleg a kiképzés során, és miként aljasodnak egyre lejjebb a túlélők. A karakterek jobbára leegyszerűsítettek, szinte egydimenziósok, inkább típusokat, toposzokat képviselnek. Az események középpontjában álló nehéz sorsú fivérpár azonban nemcsak egymás szöges ellentétei, de kapcsolatuk is rendkívül összetett és problematikus, aminek kellő figyelmet szentel a film.
A rendező a bocsok szemszögéből tárja elénk a történetet, ennek megfelelően ősellenségeikről, az unikornisokról szinte semmit sem tudunk meg. Alig beszélnek, a medvékhez képest civilizálatlannak tűnnek, és az egyedi külsejű, cukorkaszínű játékmackókkal ellentétben lényegében egyformán, egyszín feketén és gonoszan világító szemekkel ábrázolja őket a film.
A Háború az egyszarvúak ellen – a Pszichonautákhoz hasonlóan – rendelkezik egy rövidfilmes előzménnyel. A 2013-as Unikornisvér (Unicorn Blood / Sangre de unicornio) című kisfilm a kilenc évvel későbbi nagyjátékfilm minden kulcsmotívumát tartalmazza, csak épp animációs stílusa különbözik. (Angol felirattal meg is tekinthető a rendező weboldalán.) Míg előbbi a Red Bull-reklámokra emlékeztető egyszerű, vonalrajzos formákkal és mindössze két-három színnel dolgozik, addig a nagyjátékfilmes verzió már sokkal ambíciózusabb. Vázquez többféle stílust elegyít filmjében: inspirációihoz hűen a mackók permanens háborús buborékját a Coppola-mesterművet idéző borzongató, pszichedelikus-pszichotikus látványvilággal ábrázolja, míg az unikornisok mindennapjait klasszikus Disney-esztétikával festi meg, csak épp sötétebb színekben. Egyértelmű referenciaként juthat eszünkbe a már gyerekfejjel is borzalmasan gejl Gondos bocsok (Care Bears) franchise, de halványan akár még A majmok bolygója is felderenghet.
A filmnek azonban a filmtörténeti utalások mellett van egy további, hasonlóan fontos inspirációs forrása is, méghozzá a kereszténység, amely történetünkben kéz a kézben jár a háborúval és a háborús propagandával. A film álláspontja enyhén szólva is kritikus a kereszténységgel szemben: a medvék anyaszentegyháza szentesíti a háborút a társadalom szemében, hazug célt táplál a katonákba, és kiszolgálja a vezérkar érdekeit. Ezeknek a jeleneteknek az animációs stílusa a középkori kódexek illusztrációira emlékeztet, a mackók szent könyvének archaikus, profetikus szövegei pedig egyenesen a Bibliára. Még a rajzfilm noise-os, ambientes zenéje is tartalmaz egyházi zenei betéteket.
Hogy mi újat mond Vázquez a háborúról? Nos, leginkább semmit, habár a befejezés tartogat némi csattanót. A megvalósítás azonban mindenképpen jeles: méltó főhajtás a nagy elődök előtt, és egyúttal hasonlóan szívbe markoló élmény, mint amazok; nehezemre is esett felállni a bársonyszékből a stáblista után. A tempó ideális: nincsenek üresjáratok, de nem is kellett kapkodnom a fejem, hogy mi történik; sőt, a cselekmény állítólag még szöveg nélkül is követhető volt, magyar felirat ugyanis sajnos nem volt. A feszültséget jól adagolták, a naturálisabb jelenetek húsba vágnak; a film úgy is zsigeri, hogy amit látunk, az mesebeli lények háborúja. De a háború az háború. Egyetemes, szinte archetipikus. Értelmetlen és feldolgozhatatlan. Elveszi az emberek eszét, méltóságát és életét. És mégis törvényszerű. De vajon isteni, vagy természeti törvény mozgatja?
