Teltházas vetítéssel mutatták be a japán animátorzseni, Juasza Maszaaki legújabb nagyjátékfilmjét a 20. Anilogue fesztiválon: az Inu-ó egy újabb irodalmi adaptáció a rendező karrierjében, és egyúttal mélymerülés a japán kultúrában: a Hideo Furukawa 2017-es regényén, valamint közvetve a legismertebb japán epikus költeményen, a Heike monogatarin alapuló anime a japán heike zenei, illetve nó színházi hagyományokat ötvözi a szivárványos hippi mozgalommal.

Juasza Maszaakit nem szükséges bemutatni az animekedvelő közönségnek. A csekély üzleti hasznot hozó, ám annál kultikusabb 2004-es Mind Game-mel elhíresült, eredetileg festő végzettségű alkotó több mint három évtizedes animációs pályafutása során mind a kis-, mind a nagyképernyőn tekintélyes tapasztalatot halmozott föl, több stúdiónál megfordult, nemzetközi produkciókban vett részt és nemzetközi sikereket ért el, mégis megmaradt a megalkuvásmentes, inkább rétegízlést szolgáló szerzőiségnél.

Ötödik nagyjátékfilmjében sok korábbi munkájához hasonlóan szinte önálló szerepet tölt be a zene, méghozzá fontos kulturális identitásmeghatározó elemként: a cselekmény középpontjában két fiatal, excentrikus 14. századi művész – Tomona, a vak zenész és Inu-ó, a nyomorék táncos – sors- és alkotóközössége áll. Mindkettejükön átok ül, mindketten a társadalom peremén élnek, de a művészet segítségével felülemelkedhetnek. A film a zenész-életrajzok klasszikus forgatókönyvét követi, a naiv névtelenségtől kezdve a csillogó üstökös karrieren át egészen a törvényszerű bukásig.

Az Inu-ó szinte karikatúráját nyújtja a hirtelen jött könnyűzenei hírnévnek: a kamera legtöbbet a pózoló sztárpalántákon időz, és leginkább ez szolgál humorforrásul is. Annyi hajat, ágyékot és szájat látunk szoros közeliben, mint egy igazi koncertfelvételen, Tomona szabálytalan fogsora szinte a retinánkra ég. Ráadásul a rendező beinvitál a házilag eszkábált díszletek mögé is, amelyek előadásról előadásra válnak egyre profibbakká, valamint a megbabonázott közönség soraiba, akik – akárcsak a Lu Over The Wall-ban – szinte önkéntelenül táncolnak Tomona és Inu-ó számaira. Törzsrajongóik korra, nemre és társadalmi rangra való tekintet nélkül, előbb város-, majd országszerte terjesztik a forradalmian új produkció hírét – amivel aztán a hatalom tyúkszemére is rálépnek. A duó ars poeticája harsány proklamáció: a fiatalok lázadása szüleik és tanáraik ellen, a kitaszítottak lázadása az elit ellen, az újdonság keresése a merev hagyománykövetéssel szemben. Mindezek pedig olyan univerzális élmények, amelyekkel bármely korszak és kultúra fiatalsága azonosulni tud, az idősebb generáció pedig minimum nosztalgiával tekinthet vissza rájuk. És a konfliktus újra meg újra megszületik: a film végén a két főhős szellemét újra fiatalkori formájukban látjuk viszont, immár hatszáz évvel később, a jelenben.

Habár a film címe látszólag Inu-ó alakját állítja középpontba, az igazi főszereplő Tomona, őt kísérjük végig vándorútján szülőfalujából egészen a korabeli fővárosig, Kiotóig. És ő a keretes szerkezetű rajzfilm narrátora is. Bár a maga műfajában mindkét fiatal igen tehetséges, valójában ő a produkció igazi motorja, még annak neve is az ő többször lecserélt nevéből származik. Mégis, ahogy a címben is, Inu-ó a nagyobb sztár, ő az, akivel a közönség, a riválisok és a hatalom figurái is elsősorban azonosítják a formációt, végül ő az, akit jobban a megrészegít a siker, és a történet végére kívül-belül megváltoztat. Inu-ó átalakulása gyönyörűen szimbolikus: minden egyes táncelőadás alkalmával sorra gyógyulnak meg súlyosan deformálódott testrészei, mígnem álarca is lehullik, szó szerinti és átvitt értelemben is. De emlékezetesek azok a jelenetek is, amikor Tomona (erkölcsileg nagyon is tisztán látó) vak szemén keresztül „látunk”: ilyenkor a képek foltszerűek és vibrálók, mintha csak közvetlenül a hangok és a légköri hullámok rajzolnák ki őket.

A Science SARU projekjeiben mindig több vizuális stílus keveredik, számos animációs és képzőművészeti irányzatot idéznek meg, és még laikusként is észrevehetjük, mennyire eltérőek a figuráik a fősodorbeli animéktől. Ez azért van, mert Juasza széleskörű alkotói szabadságot biztosít munkatársainak, ez pedig az eklektikus alap mellett a filmek ropogós frissességét is adja. Juasza másik rendezői erőssége a lélegzetelállító dinamizmus: a figurák sohasem statikusak, folyamatosan örvénylenek, természetellenes pózokba és mozdulatokba bonyolódnak, akárcsak nagy kedvencem, Kovásznai szereplői. De Juasza nagy mestere az emberi rezdülések ábrázolásának is: karakterei sohasem idealizáltak, épp ellenkezőleg, sokszor groteszkek, csúfak, és pont emiatt roppant emberiek.

Kifejezetten jóleső a film nyári fesztiválhangulata így november tájékán. A zenei performanszok energiája olyannyira kirobbanó, hogy szinte elfelejtjük, hogy rajzfilmet látunk, és nem turnévideót: a Juasza munkáira oly’ jellemző absztrakt, mégis organikus, pszichedelikus látványt a Queen, a Deep Purple és hasonlók inspirálta, Woodstockot a heike műfajával összeházasító filmzene csak még inkább felerősíti. Mellesleg a soundtracken maga a rendező is közreműködött. A film az év egyik meghatározó musicalje (rock operája) lehet(ne), kár – és bizonyos értelemben szerencse –, hogy Juasza nem számít a mainstream kegyeltjének, így filmjét jó eséllyel nem fogják műsorukra tűzni a hazai mozik.

Az, hogy egy rendező egy bizonyos témához, vagy épp irodalmi műhöz nyúl, az egy döntés. És én végtelenül hálás vagyok a rendezőnek ezért a döntéséért, mert olyan témához nyúlt, aminek azelőtt a létezéséről se tudtam, de filmjével igencsak felkeltette iránta az érdeklődésem. A film megnézését követő napokban azonban azt vettem észre magamon, hogy még mindig elsősorban maga a téma foglalkoztat, és nem a film mint önálló mű. Nehéz volt megfogalmazni a hiányérzetem okait, de elképzelhetőnek tartom, hogy a rendező ugyanabba a hibába eshetett, mint én: témája olyannyira szerteágazó és mélyen beágyazott a japán történelembe és kultúrába, hogy nehezen talált fogást rajta (a filmakkora mennyiségű történelmi-kultúrtörténeti ismeretanyaggal áraszt el másfél óra alatt, amennyit Wikipedia nélkül lehetetlen feldolgozni, a karakterek közül többen valós történelmi személyiségek, magát a címszereplőt is egy létező nó-táncosról mintázták). A történet ráadásul túlságosan komor ahhoz, hogy elbírjon több humort, ugyanakkor túl archetipikus és folklorisztikus ahhoz, hogy közelről mutassa be konfliktusait. Az összefüggéseket még Japántól kulturális fényévekre élő kívülállóként is megértjük, ugyanakkor nem eléggé élményszerűek. A zene és a látvány természetesen a helyén van, de a cselekmény botladozik, a szereplők motivációi és viszonyrendszerei homályosak, így végeredményben a film drámaisága és varázsereje csorbul.